Az égig érő fa

Lélegzik a homály

A dolgok héja vékonyabb a papírnál,
a lényeg burka fény és sűrű szín,
mint a nyugvó vizek,
a külső világ teljes és sima.

De este meghasadnak a házak,
minden levetkezik,
széthajolnak a kemény vonalak,
s a megnyílt titok mélyebb a titoknál.

Belénk futnak a folyók,
tágabbak vagyunk a tavaknál,
a földre fekszünk, és a csendben
halljuk a magvak pattanását.

Nagy tüzeket raknánk, de nincs erőnk,
foltok mozdulnak a bozótban,
bőrünkön sárgán lobog
a félelem -

Sötét hullámokon lebeg a világ,
fel, le, fel, le, fel, le,
a fák hajlongásaiban
mozdul a rejtett élet -

Fekete ködökben forognak
szemünk előtt a csillagok,
s a nagy állatok egyhangú
lélegzetében halljuk a homályt.

1.  Reichard Piroska:  Sóhaj
    
2. Szivedre hajtva fáradt fejemet
   szeretném magam elfeledni
   s mint örök vándor, ki megérkezett,
   mult éveim súlyát levetni;
   sorsomból életedbe térni,
   onnan tovább sohase menni,
   külön, magamnak nem is élni,
   csak a szemedben, mosolyodban,
   a melletted múló napokban;
   a jóságodban megpihenni,
   megfürödni tisztaságodban
   s melegségedbe betemetni
   szegény magános fázó életem.
   
                                                                            

Sursum corda!

A hegyre tartok. Sápadt glóriában
Ködökkel küzdve, már kihúny a Nap,
Egyre gyorsabban suhannak az árnyak,
Az ösvény egyre magasabb.

S míg én előre tartok lankadatlan,
Csittulni kezd a távolok zaja,
Csak halk zsibongás zsong föl a magasba
És fönn az is -- harmónia!

És idefönn az élet nem is élet,
Csak végtelen sejtésű nyugalom,
A csillagok némán álmodva égnek,
Sötéten szunnyad a falomb.

S belémerülve a fénybe, a ködbe,
Örök Pán muzsikáját figyelem,
Kihuny szívemben minden gyönge, törpe,
És föllobog a Végtelen!

ÁPRILIS

Rémi Belleau

Április, te évek éke,
    fák reménye,
bolyhos bimbók szoptatója;
fényed jár a fák fölött,
    ág között -
s búvó zsengéinket ójja.

Április, ha jössz, a rét
    sok szinét,
új virágát szórod, sárga,
piros, kék s kékeslila
    bomlik a
feltündöklő szép világra.

Április, Zefíreid
    lesnek itt,
fák alatt vidám szövetség:
hűvös hálót bontanak
    hallgatag,
hogy a szép Flórát elejtsék.

Április, szelíd kezed
    hinteget
szerteszét, bokorra, fára
könnyű szirmot, harmatot,
    s illatod
leng fölöttünk, mint a pára.

Április, te kedvesem
    kedvesen
bomló szőke varkocsán is
ott lebegsz, nevetve rám,
    s telt nyakán
úgy ragyogsz, akár a kláris.

Április, te Cypria
    illata,
teste édes szusszanása;
rétjeid fölött remeg
    istenek
jószágának földi mása.

Jössz, te hívó, jó idő,
    s visszajő
mind, ki messze járt a télen,
s visszatér a lenge, szép
    fecskenép, -
villan és fecseg ledéren.

A patakok partjain
    kankalin
forgolódik s a vadrózsák,
liliomok táncosan,
    rangosan, -
új ruháikat kibontják.

Ifju lomb közt, fenn a fán
    csalogány
ring az ágon és egyszerre
rápereg a szerelem,
    s hirtelen
dalra dobban borzas melle.

Visszatérsz, s kényeskedőn, -
    téli tőn,
rajtunk vágy fakad s a fáradt
tűz erünkben lángra kap,
    szétszalad -
és szerelmünk újra árad.

Láthatod, hogy száll a méh
    százfelé,
a virágról rabló kedve
új virágra lopja át
    himporát,
combocskáin rejtegetve.

Május fú majd el, te friss
    Április,
csordul méz és sűrü gyanta,
érik mind a sok gyümölcs,
    s önti bölcs
kellemét szélfútt hajadba.

S mégis téged zengelek
    gyermeteg,
Cytheréa legszebb éke,
fák között és bokrokon
    átoson
pillantásod égi fénye.

(Radnóti Miklós)

Birtalan Ferenc: Valamit mondanék neked

Valamit mondanék neked.
Valami szépet,
hogy minden fontos itt
hogy kell az ének,
és érdemes volt
- ellenünk hiába tört akármi -
ezt a reményt hazudó
márciust kivárni.

Valamit mondanék neked,
ameddig szólni szabad,
amíg az ibolya-égre
a halál ki nem tagad,
s pecsétjét szánkra üti
a kozmikus csöndnek.

Valamit mondanék neked,
ha a szótól lenne könnyebb.

Valami titkot mondanék.
Csak én tudjam s te tudd.
De lesz-e hírvivő szél,
s ha lesz, füledbe jut?
S ha hallod, érted-e,
miért vacog, remeg
ez a nagyfiú-költő,
ha valamit mond neked?

Reviczky Gyula

Jó lelkek

Vannak jó lelkek még a földön;
De elrejtőznek a világ elül.
A csacska hír hallgat felőlük,
Élnek s meghalnak, ismeretlenül.

Éltük, szerény, csöndes, magános,
Dobszóval, vak lármával nem dicsért.
Erényüknek cégére nincsen;
Ha jót tesznek, nem kérdik, hogy miért.

Vásári zajt, hűhót kerülnek.
Nem lökdösődnek lármás utakon.
Lelkük zománcát féltve őrzik.
Amerre járnak, csend van s nyúgalom.

A sors csapási, szenvedések
Között értékük legszebben ragyog.
A rózsa is, ha eltiporják:
Akkor terjeszt legédesb illatot.

Vannak jó lelkek még a földön!
Vigasztalásul vallom és hiszem.
Megtűrve, mint árvák, úgy élnek,
És nem irígyli sorsuk' senki sem.

Sárhelyi Erika: A csend íze

Hallgat a vers.
Nem szól hozzám se rím, se
dallam, ritmust is csak a
szívem ver halkan,
épp csak, hogy tudjam: élek.
Finom a csönd, íze van.
Mint a csöppenő dinnyének.
Ritka pillanat, mikor
a lélek szinte kézzel fogható,
kevés a betű és méltatlan a szó,
tán még az idő is megállt,
oly' szokatlanul néma a világ.
Ma hallgat a vers.
Vár, mint táj a hajnal
hasadtára, mikor az ég
éjsötét vásznára vöröslő
csíkot húz a virradat.
Vár, mint vihar előtt a madarak
puha fészkük ölén,
vár' mint harmatcsepp a Napot,
éj az esthajnalcsillagot,
betű a papírt, éjfél a holnapot.
Vár, akár földben a mag,
álmok mélyén az elfojtott gondolat.
S mint borban a zamat,
a szó tán megérik az
elsuhanó idővel.

Szabolcsi Zsóka : Hullámok


Fekszem a vízen, háton, karomat széttárom.
Csend, nyugalom, béke.
Krisztusi póz vízszintesen.


Lassú hullámok nyugtatnak, ringatnak.
Szemem lehunyom, csak én létezem.
Bennem egy világegyetem.


Ringatózom puhán, ringatom bűneimet,
könnyeimet, keresztjeimet.
A megváltást késleltetem.


Sötétedik, fordul felettem az égbolt,
betakarnak a csillagok.
A víz körülölel.


Anyaméh biztonsága, barátok kézfogása,
szerelmek szorítása, gyermekek mosolya,
ne engedjetek el!


Hullámok nyaldosnak körül, simogatnak
és csókolgatnak, lelkem beleremeg.
A tökéletesség oly közel.


Hullámok fodrozódnak, gyűrűznek,
behálóznak, átcsapnak fölöttem.
S a mindenség magához emel.

Juhász Gyula:

PAUL VERLAINE: ÓVATOSSÁG

Csak halkan. Fogd kezem. Ülj le mellém ide,
ez óriás fa alá, melynek lombsátorában.
A hold cirógató fénye fehérlik lágyan,
Míg elfullad a szél végső lehellete.

Süsd le szemed. Csak ülj. Ne gondolj semmire.
Álmodj. Fürtünk bagoly súrolja a homályban..
Hadd fusson örvtelen, amerre vonja vágya,
az illanó gyönyör s a szív múló heve.

Remélni is feledj. Csak csendesen, szelíden,
hogy folytathassa majd a szíved és a szívem
e csöndet és a nap derűs enyészetét;

Hallgassunk. Meg ne törd ez éji békességet;
nem jó zavarni, ha becsukta már szemét,
a vad Természetet, e néma Istenséget.

(Szabó Magda fordítása)

Tolvaly Ferenc: Tibetben a lélek
(részlet)

A „Tibetben a lélek” a csendről szól. Arról, hogyan találhatjuk meg zajos, dübörgő világunkban a csendet. Mit lehet a csendről írni? A semmiről? Sokat. Sokkal többet, mint hinnénk. Azért merem állítani, mert  a csend ellentétéről, a zajról szóló értekezésekkel egész könyvtárakat lehet megtölteni. A csend a lélek nyelve. Innen közelítve nagyon nehéz írni róla. Pedig csak így lehet. Gondolataim szétporladnak, még mielőtt papírra vetném őket, ahogy a napsütésben a tó vize párolog a felszínen. Egy tó tükrére írtam. A lelkemre….

„Leülök a fal tövébe. Itt nem talál meg senki, gondolom. Nézem a pörgő imamalmot. Rajta a fel-feltűnő árnyékképet. Hallgatom a szerzetes mormolást. Néha egész közelről jön a hang, körülvesz. Majd ismét elillan, mintha csak  az emléke visszhangzana bennem. Az udvar olyan kicsi, hogy a falak közé a nap valószínűleg csak délben süt be. Nézem az udvar porában a kavicsokat. Csenddé dagad bennem a szerzetes imája. Itt nincsenek árnyékok, nincs idő. Csak az imamalom pörög. Nincs múlt. A jövő az állandó jelen. Itt szeretnék maradni, gondolom.

Lator László

Létezik benned a csendnek egy olyan tisztása,
egy rejtett szentély,
ahová bármikor visszatérhetsz,
és ott az lehetsz,
aki valójában vagy.

(Hermann Hesse: Sziddhártha)

Halstatt 

"Én egyszer voltam egy kis fatemplomban, egyedül, nagy hegyek között, télen.
Ott volt az a Csönd, amibe annyira beleszerettem..."
(2002.08.18)

Somlyó Zoltán 

Csönd...

Jó otthon ülni a szürke sarokban,
mikor esőtül nedves a vidék.
Elmélyedni a nyomtatott sorokban,
hogy szomjuhozó lelked is igyék.

Elveszni testben, csak lélekben élni,
míg eső csapja ablaküveged.
Elfelejteni mindent - nem remélni...
Hogy csak az édes csönd legyen veled...

2006. 06 

 Márai Sándor: Ég és Föld

Levegő

 A levegő éjszaka megszelídült, mintha a világ megértette volna, hogy haraggal nem lehet semmit elintézni. Haraggal csak cselekedni lehet; de az elintézés több, mint a cselekedet. Az ember megbékül és akkor csend lesz. Így békül meg tavasszal a világ is. Csak a fák csatáznak még az erdőben, meztelenül, kivont kardokkal. De a völgy már elterült, mint egy fáradt szerető, kitárta karjait. Valahol a körhinta szól. Valami  megérinti arcomat. Nem hiszek a boldogságban, de örülök, hogy csend van egy pillanatra a világban.

2006. 05.

Bajtai András: Van valami


van valami,
amit régóta el akarok mondani neked,
kerülve mindenféle szentimentalizmust,
még ha csillagok nélkül nem is olyan szép,
taposhatsz rajta, mint a faleveleken,
elfelejtheted, mint régen látott barátok arcát,
vagy hagyhatod lebegni közöttünk
elszabadult luftballonként,
csak ki kellene mondanom,
lazán és könnyedén,
akár egy hanyagul odavetett sziát,
eléd dobni, mint fuldokló halat,
és reménykedve várni,
visszaengeded-e a vízbe,
vagy mögéd osonni egyszer,
amikor nem számítasz rá,
és füledbe súgni,
de bárhogy döntök is,
végül nem mondok semmit,
csak nézlek,
ahogyan nyárvégi gólyák nézhetnek
fészkükre indulás előtt

2006. 04.

Tordon Ákos: Csönd-cserepek

Csönd-cserepekben
zöld szobakertem:
zöldell a lelkem,
zöldell a kedvem -
zöld csöndre leltem:
zöldell szívemben,
zöldell lelkemben,
csönd-cserepekben
zöldellve zöldell
zöld szobakertem,
zöldellve zöldell
csönd-cserepekben.
Csönd a lelkemben,
csönd a szívemben:
csönd-cserepemben
létem elrejtem.

2006. 03. 19.

"Valahol azt olvastam egyszer, hogy az élet egyetlen kiáltás két hosszú csend között. A még nincs csendje és a már nincs csendje között... és az egyetlen kiáltásba milyen sok csendélmény belefér. Ezek a pillanatképek is, amelyekben a természet és az emberi élet néhány megsejtett és átélt titka tárult fel. Néhány pillanatkép, amelyet az erdő, az ember és a szépség csendjére nyíló ablakokból láthattunk.
      Befejezésül álljon itt a nagy indiai költő, Rabindranáth Tagore látomása, amely olvasatlan levelet varázsol elénk. Az írás az Ismeretlen part felé címmel nemrégen kiadott kötetben olvasható. Titok marad, hogy miről szól a levél. Lehet, hogy az Istenről. Lehet, hogy a szerelemről. Lehet, hogy a szépségről. Nem tudom, de a csendről biztosan lehet így álmodni. Minden nap. Minden pillanatban.

 "Fölébredtem, és reggelre kelve itt találtam levelét.
     Nem tudom, mi van benne, mert nem tudok olvasni.
     A bölcs embert inkább magára hagyom könyveivel, és nem háborgatom, mert ki tudja, el tudná-e olvasni, mi áll a levélben?
     Hadd tartom homlokomra, hadd szorítom szívemre.
     Mikor elcsöndesül az éjszaka, és egyenként kigyúlnak a csillagok, majd kiteregetem ölemben, és szótalan maradok.
     A zizegő lombok majd hangosan felolvassák nekem, a rohanó víz majd eldalolja, és a hét bölcs csillag az égről majd elmeséli nékem.
     Nem tudok rátalálni, amit keresek, nem tudom megérteni, amit szeretnék megtanulni; de ez az olvasatlan levél megkönnyítette terhemet, és dalokká változtatta gondolataimat."

Csendre nyíló ablak ez a gyönyörű látomás is. A természet és az értékek után vágyódó ember harmóniája tükröződik benne... és a szent titkok, amelyeket a pamutszálon függő kép kicsi ablakaiban megsejtettem egykor, advent idején."

(Krassay László; erdőmérnök )

Gárdonyi Géza: A tűz

Mi a boldogság?