|
Főoldal I.
2006.04.12. 20:50
Fodor Ákos
Egy Pilinszky-dallam
Mikor már csaknem elveszek:
hiányod megfogalmaz.
Két gyengeség beleremeg,
kettejük mily hatalmas!
Lehetetlenségünk ragyog!
Nincs szem, mely belenézhet.
Taglalhatatlan állapot
- nem része az egésznek.
Nincs időnk. Nincs történetünk.
S mi nincs, az múlhatatlan.
Nem ismerünk erényt, se bűnt
az Örök Pillanatban.
Dsida Jenő: Pillanatfelvételek az életből
Van, aki elmegy,
van, aki itt marad.
A haladó nevet,
a haladó feled,
ha nincs is kézbe kéz.
Az ittmaradó ír,
és néha-néha sír,
és néha messze néz...
A mese vége mégis
örök-szomorú, szent-egy:
van, aki itt marad,
van, aki elmegy...
Verlaine: Őszi chanson
Ösz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon,
s ont monoton
bút konokon
és fájón.
S én csüggeteg,
halvány beteg,
míg éjfél
kong, csak sirok,
s elém a sok
tűnt kéj kél.
Óh, múlni már ősz!
hullni már eresszél!
Mint holt avart,
mit felkavart
a rossz szél...
Kobajasi Issza haikui
(Tóth Árpád fordítása)
aki no yo ya tabi no otoko no harishigoto
Ősz. Esteledik.
Igyekvő vándor varrja
szakadt gúnyáját.
kuri ochite hitotsu hitotsu ni yo no fukeru
Hulló gesztenyék,
le egyenként koppannak.
Éjszaka mélye.
momiji taku hito wo jiro-jiro hotoke kana
Az őszi avart
égeti egy jóember –
kő-Buddha bámul.
mi no aki ya tsuki wa mukizu no tsuki nagara
Életem ősze.
Tökéletesen csak a
Hold néz ki ma is.
Ebeczky Lőrinc: Évszakom az ősz lett
Ősz van. Borzongató melegen süt a Nap még.
A kopogó futású nyár papucsot húzott
s zörgő levél közt mintha bús csoszogást hallnék.
Évszakom a nyár volt. És most, és most az ősz lett.
Felhőre akasztott úszó ökörnyálat nézek
s bámulok levélen a kopott, rozsdásszélű zöldet.
Elmosódott, rongyos, hideg az árnyéka
mindennek. Lomhán az ősz kötözi rájuk.
Szürke felhők alatt el is felejti néha.
Osonok utána. Az elmúlás bús titka
vonszol. Előttem oldalog félszegen
s lebiggyedő szájjal vigyorog rám vissza.
Mintha rég ismerném, mintha rokon volna.
Melléje szegődnék és reszkető kézzel
pókhálót szőnék már én is a sarokba.
Bolyhos felhőpaplant húznék át az égen,
száraz falevéllel szórnék tele mindent,
hogy mindenki fázzék, hogy mindenki féljen.
De néha pillanatra a felhőt férehúznám,
sírva seperném a halott lombot félre,
ha te suhannál mint tavasz át az utcán.
(Forrás: Ebeczky Lőrinc: Patkány-szimfónia,
Uránusz Kiadó, Budapest, 1997., 151. old.)
Petőfi Sándor: Jövendölés
"Mondád, anyám, hogy álmainkat
Éjente festi égi kéz;
Az álom ablak, melyen által
Lelkünk szeme jövőbe néz.
Anyám, álmodtam én is egyet,
Nem fejtenéd meg, mit jelent?
Szárnyim növének, s átröpűltem
A levegőt, a végtelent."
'Fiacskám, lelkem drága napja,
Napomnak fénye! örvendezz;
Hosszúra nyujtja élted isten,
Álmodnak boldog titka ez.' -
És nőtt a gyermek, lángra lobbant
Meleg keblén az ifjukor,
S a dal malasztos enyh a szívnek,
Midőn hullámzó vére forr.
Lantot ragadt az ifju karja,
Lantjának adta érzetét,
S dalszárnyon a lángérzemények
Madárként szálltak szerteszét.
Égig röpűlt a bűvös ének,
Lehozta a hír csillagát,
És a költőnek, súgarából
Font homlokára koronát.
De méreg a dal édes méze;
S mit a költő a lantnak ad,
Szivének mindenik virága,
Éltéből egy-egy drága nap.
Pokollá lett az érzelemláng,
És ő a lángban martalék;
A földön őt az életfának
Csak egy kis ága tartja még.
Ott fekszik ő halálos ágyon,
Sok szenvedésnek gyermeke,
S hallá, mit a szülő bus ajka
Kínjának hangján rebege:
'Halál, ne vidd el őt karomból,
Ne vidd korán el a fiut;
Soká igérte őt éltetni
Az ég... vagy álmunk is hazud?...'
"Anyám, az álmok nem hazudnak;
Takarjon bár a szemfödél:
Dicső neve költő-fiadnak.
Anyám, soká, örökkön él."
Kecskemét, 1843. március 5-
Juhász Gyula: Régi nyári éj
Fekete jegenyék között
Pirosan kelt a nyári hold,
A táj bársonyba öltözött,
A Tisza csöndben szunditott.
Majd, mint az ezüst, fényleni
Kezdett a boglyák bús sora.
Az egész földre ráborult
A ragyogó éj mámora.
Szikráztak fönn a csillagok
És lenn a rőt pásztortüzek:
Az ég és föld szerelmesen
Egymásnak titkokat üzent.
Thándor Márk: Ablakon innen
Csillagos égen látszik a holnap,
csillagképben tekint a hónap.
Szeszélyes szellő suhan a fákon,
apró szirom rezzen az árkon.
Harmatcseppben alszik a fűszál,
Halk neszek közt álma felszáll,
Szende sötét, foszlik az este,
Halvány pírt az egekre festve.
Egy méla gondolat magára döbben
az arra tévedt laza ködben.
S pirkadatban arra kelek,
megszólítnak szelíd szelek.
Kosztolányi Dezső: Kip-kop köveznek
Kip-kop, köveznek.
Itt van a tavasz.
Hajnalba száz kalapács zaja ébreszt.
És hallgatom ágyamból a zenés neszt.
Mily csiklandó és édes és ravasz.
Tavasz, tavasz. Az utcánkat javítják.
Mostan fölajzzuk a csigát, parittyát.
Tavasz. Libeg az udvarunk egén fönt
a sárga, kék és rózsaszínü léggömb.
Kip-kop, zene az élet, muzsika,
láng ég a fákon, a bokor zöld oltár.
Mostan miséznek a kis madarak,
és a szobákban is ezer titok vár.
Dal zeng, ha megütöm a képet, asztalt,
zenél az élet, a cipőm, az aszfalt.
Most mint a léggömb, szállani szeretnék.
Mily csiklandó és édes és ravasz
a zöldbe bújni s enni a cseresznyét.
Cseresznyepiros, zöldarany tavasz.
Az égig érő fa...
A legszebb szó
Szól egy mélyebb hang
Azt búgja álmomban
Ő a legszebb szó
Csak csendben hallható
Értsd mi régen volt
A csend még mélyről szólt
A hegyről fújt a szél
Hallgattuk mit regél
Mind ott jöttünk a hegyeken át
Együtt fújtuk a szél dalát
Mind az erdő, mező bogarai
És a felhők meg a madarai
A zöld még mindent mért
A kék az égig ért
Minden ott volt jó
A csend most hangos szó
Mind ott jöttünk a hegyeken át
Együtt fújtuk a szél dalát
Mind az erdő, mező bogarai
És a felhők meg a madarai
Völgyeken és magas hegyeken át
Együtt éltük meg a mosolyát
Mind a föld és vizek állatai
És a felhők meg a madarai
A föld a legszebb szó
Csak csendben hallható
(Regőczi Lalus: Az égig érő fa)
Tóth Árpád:
Kora márciusi napsugár
A végtelenből jött, de a platánok
Hallgattak, a sok zord, kevély sudár,
-Csak villámtól reszketnek a titánok,
Mit nékik egy kis halavány sugár!-
S ő félve zuhant alá, a mogorva
Törzsek között oly sötét volt a kert!
De lenn egy csöndes, paraszti bokorra,
Egy alázatos vad pajtársra lelt.
Akkor a sugár szelíd aranyszája
Súgott valamit, s meghalt a sugár,
Ám megszületett március csodája:
Ezer rügy-szemét rányitotta már
A vak bokor az elámuló estre,
S minden szeme a Végtelent kereste.
Várnai Zseni
CSODÁK CSODÁJA
Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!
Karácsony angyalai
Megzendül a nyers elem: ujjuj! Táncol a dőre sereg,
röpködne a talmi madárraj, csak nem szól, nem csicsereg.
Ádvent szakad ágra, világra: már várja mind a telet.
Üzenget a tájnak a tél, közeleg a kegyes Karácsony.
Az utolsó megtűrt levél első cicomája a fákon.
Fácánok, őzek, kósza nyulak ámildoznak avítt csodákon:
Békével töltözik a völgy, csönd gyűlik földünkre, bársony-
egyszer csak, egyszer, angyalok szállnak alá zizegő szárnyon.
Fehér, fehér lesz, minden fehér- kivirágzik minden madárnyom.
Reményik Sándor
Hála
Szívfájdító tavasz.
És olyan jó.
És olyan jó.
És mégis olyan jó.
Most alkonyul.
A fák
Fínom kis seprő-ágaikkal
Csodás színekbe mártva állanak
Nagy-mozdulatlanul.
Rügy ring az ágon,
Ütemre ring,
Hintáz az ág vele,
Mint duzzadt, hálatelt kis szív, olyan.
Ha pattan
Ez az egyetlen kicsi rügy az ágon:
Talán elárad az egész világon.
Az alkonyatnak
Felváltva dalolnak
Antonio Machado: Tavaszodó
Iszom a napfényt, tanyák, zöldellő rét,
felhők és lankák összevisszaságát...
A tág mező didergő levegőjét
zöld bájjal enyhítik a parti nyárfák.
A vízig követem a völgyi ösvényt;
A parton szerelmünk vár - ó, ha látnád!
Tán érted öltötte föl a mezőség
- én eltűnt társam! - ifjonti ruháját.
S a borsóföldek illata a szélben?
S a százszorszép? mért nyitja szirmait?
Te kísérsz? Kezed lüktetését érzem
tenyeremben; és fölsikolt a szív,
hogy velőmet is siketülni vélem:
te születsz újjá, te virágzol itt.
(2006. 04. 15)
Szabolcsi Erzsébet tavaszi haikui
Dalos ébresztő:
álmot űző hajnali
madárcsicsergés.
Derengő lélek,
ébredező virágok...
s csak esik, csak fúj...
Kószáló álmok
tavaszi friss égbolton
felhővé válnak...
Menekült a nap...
sötét gondjaival jött
holdtalan éjjel.
Szitáló harmat,
hűs cseppek,
s az álmaim
szertelibbennek.
Májusi dal
Goethe
A természet mint
fénylik feléd!
Villog a napfény!
Nevet a rét!
Már minden ágból
kitört a rügy,
minden bokorból
ezernyi fütty;
s árad a szívből
öröm, gyönyör.
Ó kedv, vidámság,
ó nap! Ó föld!
Ó szerelem! te
csupa arany
hajnali felhőm
ott magasan!
Fényed megáldja
a friss mezőt
s a földet elönti
szirom-ködöd.
Ó lány, leányka,
szeretlek én!
S te hogy szeretsz! Hogy
villansz felém!
Mint dalt pacsirta
s hajnalt szeret,
mint nyíló rózsa
üde szelet,
vérem tüzével
úgy vágylak én,
ki ifjuságot
öntesz belém,
s új dalra, táncra
kedvet adsz.
Szeress örökre
s boldog maradsz.
(Hajnal Gábor)
(fordította: Tímár György)
Márai Sándor: Ég és Föld
Tavasz
A nárcisz, igen. A kankalin, a szagos bükköny, a gyöngyvirág. De ne feledkezz meg a fiatal hagymáról, a hónapos retekről, a friss parajról sem. Ne feledkezz meg arról, hogy az erdők, melyek e csodálatos alkotásokat elővarázsolják, rád is hatnak, az emberre.
Tavasz van, tehát történik valami. Oly szemmel láthatóan történik: a föld arculata néhány nap alatt megváltozik, a fák feltűzik zöld gyertyáikat, a földek zölden és sárgán áradni kezdenek: mit gondolsz, az erő, mely ilyen felismerhetetlenül elváltoztatja a világot, áthatja a fákat, földeket, vizeket, nem hat át téged is, tested és lelked, nem alakít, nem öl és épít benned is valamit?
Élj nagy figyelemmel, tavasszal.
Gergely
István
Mindent!
valami puhát
valami szépet
valami jót
melegséget
ősszel napos padot
szél ellen árnyékot
csak maradhassak
amíg maradhatok
valaki jót
valaki szépet
simogatót
kedvességet
nyári hajló csókot
téli alkonyatot
csak szerethessek
amíg maradhatok
Gesztenyevirágok
Május van. Minden,
minden de vidám!
Fehér virág virul
a gesztenyefán.
Lámpásként világít
az esti sötétnek.
A viráglámpások
fehér fénnyel égnek.
A fasor, mintha épp
a díszszemlén állna:
meg sem rezdül fodros,
hófehér virága.
Az ezüst Hold némán,
kereken ráragyog,
csodálják csillogó,
kíváncsi csillagok.
BODA MAGDOLNA
(egyszer így lenne jó)
Jó lenne egyszer olyan természetességgel ébredni, ahogy a nap csúszik fel az
égre, óvatosan bontogatva ki a világot.
Hogy álmosan kitántorogva a konyhába, a kávé illata jó reggelt kívánjon.
Hogy a dolgainkban ne legyünk éhesek önmagunkra
és a megszokottság ne törjön ránk.
Hogy ne kelljen autónk, bérletünk, határidőnaplónk, bankkártyánk, karóránk...
hogy cipőt se kelljen húzni és senki se csodálkozzon ránk.
Jó lenne egyszer közel engedni a csodát...
vándorolni hatalmas mezőkön és megállni egy elárvult vadrózsabokornál,
nem elvárva a mező zöldjét,
a virágok színét, illatát,
a szirmok bársonyát.
Csak állni a szépség előtt, egy idegen őszinte kíváncsiságával, készen új
értelmet adni a fogalmaknak
és kötni új barátságot a világgal és magunkkal
és nem válogatni, csokorba kötözgetni a dolgokat elvárt szabályok szerint
és eldobni minden nem a kupacunkba valót.
Úgy tenni, mint kisgyerek, aki a föltört dió héját nem dobja el, hanem
vízreereszti, mint kis hajót és ámulva csodálja a víz komoly sodrását.
Jó lenne egyszer a másnap gondja nélkül pihenni térni,
hogy ne bizseregjen bennünk a lekésett, elmulasztott dolgok pokla,
hogy, ahogy a pók fordul hálójába jóllakottan
bújjunk az éjszaka csendjébe...
végre kinyújtózva önmagunkban.
Egyszer így lenne jó.
Szilágyi Domokos: Altató
Körbejár az éjszaka
Elringat majd minden álmos fát
Jó barát az éjszaka
Csodaszép álmok várnak rád
Egy kicsit még a lámpa is ég
Maradjon kinn a sötét
Aludj hát, jó éjszakát
Ne félj, ne félj, vigyázok rád
Körbejár az éjszaka
Minden fényes könnyet összegyűjt
Égre szórja gyöngyeit
S bánatod, mint lepke elrepült
Kicsi vagy még, senki sem bánt
Paplanod csupa virág
Aludj hát, jó éjszakát
Ne félj, ne félj, vigyázok rád
A csillagfényes ég vigyáz rád
Az áttetsző sötét vigyáz rád
Még minden mozdulat rád vigyáz
Még minden gondolat rád vigyáz
Még álmatlan szemem rád vigyáz
Még egész életem rád vigyáz
(
Áprily Lajos: Csendes pillanat
Ülök a nyírfalombok hűvösében,
völgyünk is nyári csendbe szenderül.
Bárányfelhőcske int felém az égen,
s a béke lelke pillangóz körül.
"A meditációhoz nyugodt és kedvező körülményeket kell teremteni.
Mielőtt uralkodni tudnánk tudatunkon, először a környezetben kell nyugalmat teremtenünk.
Pillanatnyilag tudatunk olyan mint a gyertya lángja: lobbanó, billegő, állandóan
változó, gondolataink és érzelmeink vad szele elfújhatja.
A láng csak akkor ég nyugodtan, ha körülötte nyugodt a
levegő, tehát csak akkor kezdhetünk magunkba pillantani és megnyugodni tudatunk
természetében, amikor már lecsendesítettük gondolataink és érzelmeink viharát.
Másrészt amikor a meditációban már megszilárdultunk, akkor már sokkal kevésbé
hatnak ránk a zajok és bármiféle más külső zavaró tényező."
Szögjal Rinpocse....XX. rész
Sólyomfi Nagy Zoltán:
Engedd, hadd történjen
Engedd, hogy az inged alá
könnyű szél befújjon
Hajad hosszú fürtjei közt
játékosan bújjon
Engedd, hegyi patak vize
arcod megsimítsa
Mélyről bukkant hűvösével
lelked szomját oltsa
Engedd kelő Nap korongját
szemedben csillanni
Tüzesedő vörös fényét
véredbe olvadni
Engedd, hogy a föld alattad
támaszod lehessen
Lábad hóban, selymes fűben
útjára mehessen
Engedd magad friss erdőben
szűz ösvényen járni
Nem gondolni semmire sem
semmire sem várni
Engedd, szikla repedésén
ujjad mohát érjen
Szemlélni csak a világot
s hagyni, hadd történjen.
Gárdonyi Géza
Mai csodák (részlet)
Nagyideig hittem, hogy a tudósok többet tudnak a virágról, mint amennyit mi tudunk. Nem tudnak annyit. Ők csak számokat tudnak, meg neveket, meg külső és belső részeket. Az igaz, hogy ilyesmit aztán tudnak sokat.
De azt nem tudják, hogy miért kelt az emberben más érzést a tulipán látása, meg mást a gyöngyvirágé, mást a vadrózsa látása, mást a szegfű látása.
Mért kelt vidámságot a tulipán látása? Mért csupa erő és élet ez a piros szép nagy virág?
A föld ereje virágzott ki benne! Az életre ébredt tavasznak első mosolygása ő! Egy gyönyörű igézet! Az élet igézete a nyárra! Úgy éleszti a lelket, mint a Rákóczi-induló. A színe is a mi színünk.
Mindig megállok, mikor az első tulipánt meglátom. A szemem leányt keres, akinek odanyújtsam, és aki dalolva menjen utjára vele. Földillatot érzek; és ha még nincs itt a fecske, reá gondolok. Óh tulipán kedves virágunk nekünk. Ha ez a virág dalolna, magyar nótát dalolna, - az is bizonyos.
Horváth Ödön Az örök idő nyomában
Kinek kedvéért
nyíltál ki a télben ily
korán, hóvirág?
Kicsiny hóvirág!
Isten hozott legelső
tavaszi hírnök.
Odábbáll a tél;
utolsó fehérsége
a hóvirágon.
Nézd a fák tövén,
hóvirággal harangoz
a tavaszi szél!
Jöjj el kikelet!
Ég és föld telve van már
várakozással.
Hosszú tél után,
ha tavasz érkezik, új
dalba kezd szívem.
Tavaszi fényben
örvendezik a szív és
felfrissül a csont.
Kitárt ablakom
sarkára merészkedett
egy kis napocska.
Beney Zsuzsa haikui
Múlik a tél. De vajon hogy lehet
hogy ez a dermedt csillám volt
az élet?
Kopár fák ágán bagoly. Hideg ég.
Vagy fekete éjben elmerült tél?
Léleksötét.
Talán tavaszodik. A jégvirág
szirma lehullt - az ablakban
üresség.
Fagyra vésett szavak, behavazott
üzenet. Elér-e majd hozzád
tavasszal?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
