Márai Sándor : Ég és Föld

Ajándék

És mégis, ma is, így is, örökké mennyit ad az élet! Csendesen adja, két kézzel, a reggelt és a délutánt, az alkonyt és a csillagokat, a fák fülledt illatát, a folyó zöld hullámát, egy emberi szempár visszfényét, a magányt és a lármát! Mennyit ad, milyen gazdag vagyok, milyen megajándékozott, micsoda bőség, minden napszakban, minden pillanatban! Ajándék ez, csodálatos ajándék. A földig hajlok, úgy köszönöm meg.

  Lassan

Néha ez a riadt vágy, eszmélet, figyelmeztető hang: Lassan! Élj lassan!

Mintha az életet, mint egy lámpa lángját és kanócát, lecsavarni is lehetne, kisebb lángra fogni ezt az égést! Igen, lassan kellene élni. Ne csak azért, mert a lassan legtöbbször-nem mindig- tovább is...lassan kellene élni, mert lassan annyi is, mint figyelmesen, mint közelebbről, mint igazabban, mint emberibben élni. Az ember kilenc hónapig érik a világra. Az emberi törvény szerint kilencven évig illene érni a halálra, hogy megértsünk az éltből valamit.

Az utak

 Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk  a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó, tavaszi erdőbe.

Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon; az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül  a cél előtt.