Hermann Hesse: Gertrúd
2006.07.12. 18:54
A sors igaztalan, az élet szeszélyes és kegyetlen, a természetben nem a jóság és az értelem uralkodik. A jóság és értelem ugyan létezik, de csakis bennünk, emberekben, akik egyébként a véletlenek játékszerei vagyunk. Mégis lehetünk erősebbek a természetnél és a sorsnál, ha csak egy-egy órára is nagy szükségünkben közel kerülhetünk egymáshoz, megértő tekintetekkel találkozhatunk, szerethetjük egymást és vígaszt is nyújthatunk.
Hermann Hesse: Gertrúd
A könyv telitalálat...
A regény két művészember, a zeneszerző Kuhn és az énekes Heinrich Muoth történetét beszéli el, akiknek művészi és emberi fejlődésébe drámai módon avatkozik be Gertrúd iránt érzett szerelmük.
Hesse rendkívűl jól képes jellemezni, főhősei tulajdonságait, pszichológiai értelemben vett embertípusokat. Magával ragadó erővel ábrázolja az introvertált alkotóművész és az extrovertált előadóművész között kialakult szakadékot.
Már már sajnáljuk Kuhnt, és utáljuk Muothtot. A végkifejlet pedig önmagáért beszél...
A könyv Goethe Wertherének ihletésére íródott, egyszersmind Thomas Mann Doktor Faustusának is előfutára, 1909-ben készült el a végleges változat.
Külsőleg nem nagy anyag, de pszichológiai értelemben az...-így jellemzi a szerző.
Szinte elfelejtettem a zenét. Tekintetemmel Gertrúd kisasszonyt kerestem, aki a terem hátsó részében egy könyvállványnak támaszkodva ült a félhomályban. Sötétszőke haja szinte feketének tűnt, a szemét nem láttam. Halkan megadtam a ritmust, bólintottam, és széles vonóvezetéssel belefogtunk az andantéba.
A játék közben bensőségesen, jól éreztem magam, együtt mozogtam a ritmussl, szabadon lebegtem az összecsengő hangok áradatában, melyek mindegyike olyan újnak tűnt, mintha abban a pillanatban született volna. A zenére gondoltam, meg Gertrúd Imthorra, és gondolataim tisztán, zavartalanul egymásba fonódtak, miközben húztam a vonót, és a szememmel adtam az utasításokat, a muzsika pedig szépen, egyenletesen folyt, vitt magával a Gertrúd felé vezető aranyúton, bár őt magát nem láttam már, és nem is kerestem pillantásommal.
A zenémet adtam neki és a lélegzetemet, a gondolataimat és a szívverésemet, ahogyan a reggeli vándor odaadja magát a fényes kékségnek s a korai rét tiszta csillogásának, kéretlenül, és önmagát nem elveszítve. A jó érzéssel és a hangok tornyosuló áradatával egyidejűleg elkapott és fölemelt a csodálkozással párosuló boldogság, hogy ily váratlanul megtudtam, mi is a szerelem. Nem volt új érzés, csupán ősi sejtések letisztulása és elhatárolás, visszatérés egy régi hazába.
|