Hermann Hesse: Narciss és Goldmund

Különös alkotással állunk szemben, Hesse elbeszélésnek mondja, holott nagyobb terjedelmű, mint egy elbeszélés.

Többféle szálon indulhatnánk el, és elemezhetnénk a művet, de végére sem lehetne érni sohasem, mert olyan témaköröket érint, aminek végeláthatatlan a megközelítési módja, kiaknázási lehetősége.

Rendkívűl sokrétű e regény, olyan olvasmány, amit nem lehet elsőre értékelni, sokszor el kell olvasni, ahhoz, hogy mélyebb mondanivalóját, értelmét megértsük.
Mindenképpen visszatérek rá, hogy újra elolvassam...

Látszatra történeti regény, egyik német méltatója lelkesen állítja; a legjobb középkor-ábrázolásának egyike, olyan formában, hogy a főhős egy huszadik századi figura, akit belehelyez középkori eseménybe.

A középkorban játszódó történet kolostorával, pestisjárványával, gótikus faszobraival, zúgó érintetlen erdeivel, szolgálóleányaival és nyüzsgő kereskedővárosával a legendák hangnemében beszéli el, a két jóbarát Narziss és Goldmund életét...

Barátságról

Komolyan gondolom. A mi feladatunk nem az, hogy egymáshoz közelebb kerüljünk, éppoly kevéssé az, mint ahogy a nap a holddal, tenger a szárazfölddel nem egyesülhet. Mi ketten kedves barátom, nap és hold, tenger és szárazföld vagyunk. Célunk nem az egybeolvadás, hanem egymás megismerése, hogy egyik a másikban felsimerje és megbecsülje azt, aki valójában: a másik ellenpárja és kiegészítője.

Narciss okos, gondolkodásra és aszkétaságra hajló ember, ő a kolostor legifjabb és legbölcsebb tanítómestere. Keze alá rendeli a sors, a serdülő Goldmundot, akit gazdag apja ad nevelésre, hogy szerzetest, magamegtagadó szentet neveljenek belőle.
Narziss azonban a világba küldi, s ráébreszti, hogy alkatának, típusának, a lelkében szunnyadó ősképnek éppen nem a kolostori élet felel meg: ő, szerelemre, művészetre, tevékenységre született ember.
Kaland, kalandot ér Goldmund vándoréletében: városok és emberek, jók és gonoszak, siker és csalódás, bőség és ínség, nyár és tél, otthonra lelés és kivetettség, embermentés és emberölés, születés és halál következnek egymás után.
És asszonyok, mindig újra asszonyok, szépek és csúnyák, ifjak és vének, szüzek és kitanultak, gőgösek és elesettek. Egy híres mesternél képfaragást tanul, mert létet kell adnia a lelkében szunnyadó két álomképnek: egy férfi és egy női képmásnak.(dióhéjban a történet)

A mű párhuzamot von a filozófia és a művészet határmezsgyéjén, számos megválaszolatlan kérdést hagy maga mögött..

-De mi volt az, amit a művészet adott és jelentett neked? -kérdezte Narciss.
-A múlandóság feletti győzelmet.
Láttam, hogy az emberi élet bolond farsangolásából, haláltáncából valami fennmarad, és túléli azt: a műalkotás.
A műalkotások is elpusztulnak ugyan valamikor, elégnek, szétmállanak, vagy szétverik őket. De mégis nemzedékeket élnek túl, átlépik a pillanat határát, és megteremtik a képek és ereklyék csendes birodalmát. Úgy tetszett, ha ebben munkálkodom, örömet és vigaszt lelek. Mert olyan ez, mintha örök életet nyerne a múlandó.....

...A jó mestremű képe nem valódi eleven alak, bár az indítékot adhatja az is.
Az ihlető kép nem hús és nem vér, hanem szellemi. Olyan kép az, amely a művész lelkében leli hazáját. Bennem is élnek, Narciss, ilyen képek, remélem egyszer megeleveníthetem és megmutathatom neked őket.- mondta Goldmund
-De szép is ez! Lásd, anélkül, hogy tudtad volna, a filozófia kellős közepébe csöppentél, és szavakba foglaltad egyik titkát. Az imént ihlető képekről meséltél, amelyek sehol másutt nem léteznek csak az alkotó szellemben, de az anyagban megvalósíthatók, és láthatókká válhatnak. Mielőtt a mű látható lesz, és valósággá válik, már létezik a látomás, már él a művész lelkében! Ez a kép, ez az ihlető kép hajszálra az, mint a régi filozófusok ideája.- válaszolta Narciss

Bocsáss meg, de a te becses fogalmaid és absztrakcióid nem elképzelések, képek-e szintén?
Vagy a szavak nyomán, amelyeket elmélkedéseidben használsz és kedvelsz, valóban semmi képzet nem kerekedik?
Lehet-e hát gondolkodni anélkül, hogy közben valamit el ne képzelnénk?-kérdezte Goldmund.
-Jó, hogy kérdezed! Bízvást lehet! A gondolkodásnak a képzettel semmi dolga. A gondolkodás nem képek, hanem fogalmak és képletek sorozata. Ahol a képek megszűnnek, éppen ott kezdődik a filozófia.
A gondolkodó a világ lényegét logikával próbálja megismerni és megérteni. Tudja: értelme és szerszáma a logika, tökéletlen instrumentumok -éppúgy, ahogy az okos művész is tudja jól, hogy ecsetje vagy vésője soha nem fogja tökéletesen kifejezni egy angyal vagy szent sugárzó lényét. Mégis megkísérli mindkettő: a gondolkodó és a művész is, a maga módján. Nem tudja és nem teheti másképp. Mert az ember a legnagyobb, és egyetlen értelmes dolgot, amit tehet, akkor cselekszi, ha természet adta képességeivel önmaga megvalósításán törekszik. Ezért modtam régebben olyan gyakran neked: ne a gondolkodó vagy az aszkéta példáját másold, hanem légy önmagad, törekedj önmagad megvalósítására!
-Félig-meddig értelek.
De voltaképpen mit is jelent ez a megvalósítás?

Hesse mindkét irányzatot igaznak és nélkülözhetetlennek ismer el, de az eszményi művészetet, gondolkodást valójában csak a kettő szintéziséből tud elképzelni, s regényének végkicsengése ezt a meggyőződést sugallja.

A másik szál, ami lényeges, a teológiai vonatkozás.

A történet elején Goldmund számára Isten a mindenható és uralkodó Atya. Amikor azonban Goldmund felismeri, hogy a szerzetesi pálya nem neki való, onnéttól élete, Istenkereséssé alakul át. Számára az Isten már nem azt a Rejtőzködőt jelenti, aki kezdetben magára hagyta őt útjain. A nőkkel való kalandjaiban is a rejtőző Örököt keresi. Ennek a rejtőzködő Öröklétnek a keresése fejeződik ki szobrászati alkotásaiban. Szenvedéseiben és örömeiben mindig az örök ősanya képe sejlik fel előtte.
Az ősanya szimbóluma végeredményben nem más, mint Goldmund tudatalattijának istenfogalma.

A Földanya és az ősanya képe tehát azonos az ő szemében és így vall róla kalandos életútja végén: ő volt Liese cigányasszony, ő volt Nicklaus mester szép Madonnája, ő volt az élet, a szeretet, a jóság, a félelem is ő volt, az éhség, a szenvedés. Most pedig ő a halál, ő mélyíti mellkasomba ujjait.

A mű cselekményében és Goldmund szavaiban ez az ősanya hol élesebben vetül elénk, hol pedig egészen halványan, amolyan elmosódott arcként van jelen. Hesse ezzel az írói "fogással" tiszteletben tartja a tradicionális polgári esztétika kánonját is, amely szerint a "Végtelent" nem lehet bemutatni.

Összefoglalásképpen: A különféle vallások istenképei egyetlen metszéspontban találkoznak: a kör középpontjához végtelen számú út vezet -ezzel a gondolattal pedig már a huszadik században egyre inkább teret hódító vallási egységkeresés, az ökumenizmus fogalmához érkeztünk, ami egyben a regény egyik legfontosabb mondanivalója.