A teáscsésze
2006.12.09. 15:10
A teáscsésze
"Volt egy házaspár, akik szokás szerint elmentek Angliába, hogy vegyenek valamit a gyönyörű boltokban. Épp a 25. házassági évfordulójuk volt. Mindketten szerették az antik tárgyakat, kerámiákat, különösen a teáscsészéket.
Egy nap az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép teáscsészét.
A férj nyomban megkérte az eladót:
- Meg szabad néznem azt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet.
Ahogy a kezébe vette, és csodálva nézte, a csésze - legnagyobb meglepetésére - megszólalt :
- Nem érted, hogy lehetek ennyire szép?
Tudod, Nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor csak vörös föld voltam, agyagnak neveztek. Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, hogy üvöltöttem fájdalmamban :
- Hagyj békén! - kiabáltam, de csak mosolygott, és így szólt :
- Még nem.
Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak forogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe.
- Állítsd meg! Szédülök! - kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét, és azt mondta :
- Még nem.
Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot! Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltottam. Kopogtam az ajtón. Láthattam a Mestert az üvegen át, és leolvastam ajkáról, miközben a fejét rázta :
- Még nem.
Végül az ajtó kinyílt, a polcra tett, és hülni kezdtem.
- Így már jobb. - mondtam.
Aztán mindenütt befestett engem. A festék szaga rettenetes volt.
Undorodtam töle.
- Hagyd abba! Hagyd abba! - kiáltottam. De csak ingatta a fejét :
- Még nem.
Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először.
Ez kétszer olyan forró volt, és én úgy éreztem, megfulladok.
Könyörögtem, sikoltoztam, sírtam. Közben láttam, amint
rázza a fejét és azt mondja :
- Még nem vehetlek ki.
Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam.
De akkor kinyílt az ajtó, a Mester kivett, és újra a polcra tett.
Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta :
- Nézd meg magad. - amikor a tükörbe néztem, alig hittem a szememnek :
- Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én..., ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok!
- Szeretném, ha emlékeznél rá - mondta -,
- tudom, hogy fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogy szédültél, amikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz. Tudom, hogy fájdalmasan, elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem tudtad elfogadni, hogy oda tettelek, de ha nem teszem, megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor mázzal bevontalak és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sohasem erősödsz meg, és nem találsz színt az életedben. És ha nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem éltél volna sokáig, mert nem lennél elég erős. Most befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek először elképzeltelek, mikor a munkához hozzáfogtam.
Ez az élet barátaim. Az én életem, és a Tied. Néhányan a kemencében vagyunk, üvöltve, sikoltva: 'Engedj ki!'. Néhányan épp szinesedünk, és ez kellemetlen, megőrít. Néhányan körbe forgunk, és nem tudjuk hol vagyunk. Azt kérdezzük: 'Mi történik? Minden olyan zavaros.', és a Mester csak néz és azt mondja: 'Még nem vagy kész, még nem...'. De mi Látjuk Őt, és bízunk Benne."
|