Richard Bach: Búcsú a biztonságtól

Mindannyiunkkal meg kell történnie, gondoltam. Összepakoljuk, amit eddig megtanultunk, és otthagyjuk a megszokottat, mindazt, ami már jól ismert számunkra. Nem öröm a válás, szinte meghasonlunk magunkkal, de valahol mélyen belül dereng, hogy csak akkor lelhetünk rá a számunkra lehetséges egyetlen igazi biztonságra, ha búcsút mondunk a biztonságnak.Hányszor fordul elő ilyesmi az életünkben, hány százszor?
Minden élet minden lépése egy-egy elrugaszkodás, ugrás a sötétbe, és csak abban bízhatunk, hogy szándékunk helyesnek bizonyul...

Ugorj fejest a félelmedbe, gondoltam, s ha el akar hatalmasodni rajtad, vess véget neki. Meglátod, az, hogy a félelem maga a pokol, csak álca, a látszat mögött nincs semmi, csak a puszta lég.

Érdekes az alapsztori, de nem annyira kötött le, mint az első két könyv. Tulajdonképpen egy dialógus, amiben a szerző beszélget saját maga gyermekkori énjével. Azt hiszem nem találta el az író a lényeget,(hogy valami kritikát is írjak) emiatt kissé vontatott, és hosszúra sikeredett.

Ahhoz, hogy megtaláld az utadat a Földön- kezdtem, miközben letelepedtem a kiégett talajra- meg kell értened két dolgot:
-az elégedettség hatalmát és a boldogság okát. De ahhoz, hogy idáig eljuss, meg kell tanulnod a világegyetem alapelvét: AZ ÉLET VAN. Minden más úgy következik ebből, akár egy logikai vízesés, én így nevezem.

-Miért nem akarok válaszokat?
-mert a válaszok változnak -mondtam.
- Millió választ sem akarsz annyira, mint néhány örök érvényű kérdést. A kérdések fénybe tartott gyémántok. Ha egy létidőn át foglalkozol velük, látni fogod, hogy ugyanaz a gyémánt folyton más-más színekre töri a fényt. Ha ugyanazt a kérdést újra meg újra felteszed, mindig pontosan azt a választ kapod, amire az adott pillanatban szükséged van...