Hermann Hesse: Peter Camenzind

Egy érdekesnek nem mondható fejlődésregény, útkeresés, tapasztalatszerzés, ismét kapunk jópár értékes, pozitív életszemléletet Hesse életéből... a svájci táj, hegyek, vízesések csodaszép leírásaiban szárnyalhat fantáziánk.

Azzal, hogy a természet szeretete személyessé alakult bennem, és úgy tudtam fülelni hangjaira, mint más anyanyelvű jóbarátra és útitársra, nem múlt el ugyan bánatom, de valahogyan megnemesedett és megtisztult. Szemem és fülem élesebbé vált, finomabb árnyalatokat is meg tudtam különböztetni, és arra vágytam, hogy az élet szívverését egyre közelebbről, egyre tisztábban halljam, talán valamikor meg is értsem, és lehet, hogy egyszer majd megadatik nekem, hogy költői nyelven ki is fejezhessem tartalmát. Akkor majd mindenki közelebb kerül a megújulás, a tisztaság és a gyermekiség forrásaihoz.
Eleinte ez csak óhajtás, álom volt... és nem tudhattam: beteljesül-e valaha. Egyelőre azt tűztem ki célul, hogy minden látható dolgot szeretni próbálok, és leszoktattam magam arról, hogy bármi iránt is közönyt vagy megvetést érezzek.

Édesanyja halála...

A szobácskában csend volt, és lassan beáradt a reggel fénye: a falu is aludt még, és én gondolatban követtem a halálba induló lelket: a ház felett, a falu felett, a tó és a hófödte csúcsok felett ki a kora hajnali ég tiszta szabadságába. Nem sok fájdalmat éreztem, mert ámulattal és tisztelettel töltött el, hogy tanúja lehettem: hogyan oldódik meg egy nagy rejtély, hogyan zárul egy emberélet gyűrűje halk, utolsó remegéssel. A haldokló zokszó nélküli bátorsága is oly felemelő volt, hogy fanyar glóriájából egy hűvös, tiszta sugár az én szívemet is eltalálta.
Csak annyit éreztem, hogy az örökkévalóság borzongató lehelete rebbent át a derengő szobán és lelkemnek részévé lett..