|
Csak úgy...a csönd
2006.03.31. 09:29
Kérdésem annyi lenne
Mind válaszra vár
Vajon minek van értelme,
Ha minden válasz talán?
Úszni az árral szemben
Nem a valóság
Karom még csak benne lenne,
A szív nem bírja már
Tegnaptól keresem a szót
Hol az igazság
Félúton megtorpanok,
Innen hova tovább?
Keresnék jeleket, ha lenne
Az alagút falán
Csak annyi legyen benne
Mit a szív kíván
Minden napra egy igaz szót
Minden kézfogásban találjam a jót
Minden ölelésben ott legyek
Valós érzések érintsenek
Életem mivé lenne,
Ha nem mennék tovább
Kérésem csak annyi lenne
Az égig érő fa
Most csend van, meleg és belső áhítat
Anyám körülvesz, vére átitat
Nem messze tőlem hatalmas szíve dobog
Hangja hullámzik, csendben körbefog
Még sötétben lebegek, de már készülök a létbe
Érzem a mozgást, a csendnek lassan vége
Kint vagyok a vízből, lelkem mégis fázik
Minden ujjam megvan, de valami hiányzik
Szétszakadtam, s vele minden emlékem
Egyre csak az mardos, hogy gúzsba köt a létem
Furcsa testet kaptam, tudom, én vállaltam
Korlátaim felett mindenki ártatlan
Minden mozdulatban viselem keresztem
Minden mozdulatlan, még épp hogy járni kezdtem
Nem is kell most több, sokat kell tanulnom
Mindenem megvan mi szükséges az úton
Tűnődöm is magamban, míg van rólad emlékem
Attól mit most tudok, a kezdetektől féltem
Távol egymástól, sosem voltunk bátrak
Félelem takar be mindent mit szem láthat
Minden nap légy kedves egy idegenhez
Mindenkinek, aki belép az életedbe, van egy tanítása és egy története a számodra. Minden egyes ember, aki mellett a napjaid során elhaladsz, magában hordozza a lehetőségét, hogy egy kicsivel több könyörületet, és jószándékot mutass feléje. Miért nem vagy végre az az ember, aki valójában vagy, és miért nem teszed azt, amivel gazdagabbá teheted a körülötted lévő világot? Szerintem, ha csak egyetlen embert is mosolyra késztetsz egy nap, vagy akár egy vadidegennek feldobod a hangulatát, már értékes volt a napod. Ilyen egyszerűen a kedvesség a bérleti díj, amit a földön elfoglalt helyünkért fizetni kell.
(Robin Sharma)
Egy idős cseroki indián az életről mesélt az unokájának...
"Küzdelem zajlik a bensőmben," mondta a fiúnak.
"Rettentő harc ez, két farkas vívja egymással.
Az egyik gonosz -- ő a harag, irigység, bánat, mohóság,arrogancia, önsajnálat, bűntudat, sértődöttség, kisebbrendűség, hazugságok, önteltség, felsőbbrendűség és ego.
A másik jó: ő az öröm, béke, szeretet, remény, derűs nyugalom, alázat, kedvesség, jóakarat, empátia, nagylelkűség, igazság, együttérzés és hit.
Ugyanez a harc benned is zajlik és mindenki másban is.
Az unoka elgondolkozott egy percre majd megkérdezte a nagyapját,"Melyik farkas fog győzni?
"Amelyiket táplálod." - válaszolta az idős indián.
Lélegzik a homály
A dolgok héja vékonyabb a papírnál,
a lényeg burka fény és sűrű szín,
mint a nyugvó vizek,
a külső világ teljes és sima.
De este meghasadnak a házak,
minden levetkezik,
széthajolnak a kemény vonalak,
s a megnyílt titok mélyebb a titoknál.
Belénk futnak a folyók,
tágabbak vagyunk a tavaknál,
a földre fekszünk, és a csendben
halljuk a magvak pattanását.
Nagy tüzeket raknánk, de nincs erőnk,
foltok mozdulnak a bozótban,
bőrünkön sárgán lobog
a félelem -
Sötét hullámokon lebeg a világ,
fel, le, fel, le, fel, le,
a fák hajlongásaiban
mozdul a rejtett élet -
Fekete ködökben forognak
szemünk előtt a csillagok,
s a nagy állatok egyhangú
lélegzetében halljuk a homályt.
-
Reichard Piroska: Sóhaj
-
Szivedre hajtva fáradt fejemet
szeretném magam elfeledni
s mint örök vándor, ki megérkezett,
mult éveim súlyát levetni;
sorsomból életedbe térni,
onnan tovább sohase menni,
külön, magamnak nem is élni,
csak a szemedben, mosolyodban,
a melletted múló napokban;
a jóságodban megpihenni,
megfürödni tisztaságodban
s melegségedbe betemetni
szegény magános fázó életem.
Sursum corda!
A hegyre tartok. Sápadt glóriában
Ködökkel küzdve, már kihúny a Nap,
Egyre gyorsabban suhannak az árnyak,
Az ösvény egyre magasabb.
S míg én előre tartok lankadatlan,
Csittulni kezd a távolok zaja,
Csak halk zsibongás zsong föl a magasba
És fönn az is -- harmónia!
És idefönn az élet nem is élet,
Csak végtelen sejtésű nyugalom,
A csillagok némán álmodva égnek,
Sötéten szunnyad a falomb.
S belémerülve a fénybe, a ködbe,
Örök Pán muzsikáját figyelem,
Kihuny szívemben minden gyönge, törpe,
És föllobog a Végtelen!
ÁPRILIS
Rémi Belleau
Április, te évek éke,
fák reménye,
bolyhos bimbók szoptatója;
fényed jár a fák fölött,
ág között -
s búvó zsengéinket ójja.
Április, ha jössz, a rét
sok szinét,
új virágát szórod, sárga,
piros, kék s kékeslila
bomlik a
feltündöklő szép világra.
Április, Zefíreid
lesnek itt,
fák alatt vidám szövetség:
hűvös hálót bontanak
hallgatag,
hogy a szép Flórát elejtsék.
Április, szelíd kezed
hinteget
szerteszét, bokorra, fára
könnyű szirmot, harmatot,
s illatod
leng fölöttünk, mint a pára.
Április, te kedvesem
kedvesen
bomló szőke varkocsán is
ott lebegsz, nevetve rám,
s telt nyakán
úgy ragyogsz, akár a kláris.
Április, te Cypria
illata,
teste édes szusszanása;
rétjeid fölött remeg
istenek
jószágának földi mása.
Jössz, te hívó, jó idő,
s visszajő
mind, ki messze járt a télen,
s visszatér a lenge, szép
fecskenép, -
villan és fecseg ledéren.
A patakok partjain
kankalin
forgolódik s a vadrózsák,
liliomok táncosan,
rangosan, -
új ruháikat kibontják.
Ifju lomb közt, fenn a fán
csalogány
ring az ágon és egyszerre
rápereg a szerelem,
s hirtelen
dalra dobban borzas melle.
Visszatérsz, s kényeskedőn, -
téli tőn,
rajtunk vágy fakad s a fáradt
tűz erünkben lángra kap,
szétszalad -
és szerelmünk újra árad.
Láthatod, hogy száll a méh
százfelé,
a virágról rabló kedve
új virágra lopja át
himporát,
combocskáin rejtegetve.
Május fú majd el, te friss
Április,
csordul méz és sűrü gyanta,
érik mind a sok gyümölcs,
s önti bölcs
kellemét szélfútt hajadba.
S mégis téged zengelek
gyermeteg,
Cytheréa legszebb éke,
fák között és bokrokon
átoson
pillantásod égi fénye.
(Radnóti Miklós)
Birtalan Ferenc: Valamit mondanék neked
Valamit mondanék neked.
Valami szépet,
hogy minden fontos itt
hogy kell az ének,
és érdemes volt
- ellenünk hiába tört akármi -
ezt a reményt hazudó
márciust kivárni.
Valamit mondanék neked,
ameddig szólni szabad,
amíg az ibolya-égre
a halál ki nem tagad,
s pecsétjét szánkra üti
a kozmikus csöndnek.
Valamit mondanék neked,
ha a szótól lenne könnyebb.
Valami titkot mondanék.
Csak én tudjam s te tudd.
De lesz-e hírvivő szél,
s ha lesz, füledbe jut?
S ha hallod, érted-e,
miért vacog, remeg
ez a nagyfiú-költő,
ha valamit mond neked?
Reviczky Gyula
Jó lelkek
Vannak jó lelkek még a földön;
De elrejtőznek a világ elül.
A csacska hír hallgat felőlük,
Élnek s meghalnak, ismeretlenül.
Éltük, szerény, csöndes, magános,
Dobszóval, vak lármával nem dicsért.
Erényüknek cégére nincsen;
Ha jót tesznek, nem kérdik, hogy miért.
Vásári zajt, hűhót kerülnek.
Nem lökdösődnek lármás utakon.
Lelkük zománcát féltve őrzik.
Amerre járnak, csend van s nyúgalom.
A sors csapási, szenvedések
Között értékük legszebben ragyog.
A rózsa is, ha eltiporják:
Akkor terjeszt legédesb illatot.
Vannak jó lelkek még a földön!
Vigasztalásul vallom és hiszem.
Megtűrve, mint árvák, úgy élnek,
És nem irígyli sorsuk' senki sem.
Sárhelyi Erika: A csend íze
Hallgat a vers.
Nem szól hozzám se rím, se
dallam, ritmust is csak a
szívem ver halkan,
épp csak, hogy tudjam: élek.
Finom a csönd, íze van.
Mint a csöppenő dinnyének.
Ritka pillanat, mikor
a lélek szinte kézzel fogható,
kevés a betű és méltatlan a szó,
tán még az idő is megállt,
oly' szokatlanul néma a világ.
Ma hallgat a vers.
Vár, mint táj a hajnal
hasadtára, mikor az ég
éjsötét vásznára vöröslő
csíkot húz a virradat.
Vár, mint vihar előtt a madarak
puha fészkük ölén,
vár' mint harmatcsepp a Napot,
éj az esthajnalcsillagot,
betű a papírt, éjfél a holnapot.
Vár, akár földben a mag,
álmok mélyén az elfojtott gondolat.
S mint borban a zamat,
a szó tán megérik az
elsuhanó idővel.
Szabolcsi Zsóka : Hullámok
Fekszem a vízen, háton, karomat széttárom.
Csend, nyugalom, béke.
Krisztusi póz vízszintesen.
Lassú hullámok nyugtatnak, ringatnak.
Szemem lehunyom, csak én létezem.
Bennem egy világegyetem.
Ringatózom puhán, ringatom bűneimet,
könnyeimet, keresztjeimet.
A megváltást késleltetem.
Sötétedik, fordul felettem az égbolt,
betakarnak a csillagok.
A víz körülölel.
Anyaméh biztonsága, barátok kézfogása,
szerelmek szorítása, gyermekek mosolya,
ne engedjetek el!
Hullámok nyaldosnak körül, simogatnak
és csókolgatnak, lelkem beleremeg.
A tökéletesség oly közel.
Hullámok fodrozódnak, gyűrűznek,
behálóznak, átcsapnak fölöttem.
S a mindenség magához emel.
Juhász Gyula:
József Attila: Az árnyékok
Az árnyékok kinyúlanak,
a csillagok kigyúlanak,
föllobognak a lángok
s megbonthatatlan rend szerint,
mint űrben égitest, kering
a lelkemben hiányod.
Mint tenger, reng az éjszaka,
növényi szenvedély szaga
fojtja szoruló mellem.
Végy ki e mélyből engemet,
fogd ki a kéjt, meritsd szemed
hálóját mélyre bennem.
1937. jún.
PAUL VERLAINE: ÓVATOSSÁG
Csak halkan. Fogd kezem. Ülj le mellém ide,
ez óriás fa alá, melynek lombsátorában.
A hold cirógató fénye fehérlik lágyan,
Míg elfullad a szél végső lehellete.
Süsd le szemed. Csak ülj. Ne gondolj semmire.
Álmodj. Fürtünk bagoly súrolja a homályban..
Hadd fusson örvtelen, amerre vonja vágya,
az illanó gyönyör s a szív múló heve.
Remélni is feledj. Csak csendesen, szelíden,
hogy folytathassa majd a szíved és a szívem
e csöndet és a nap derűs enyészetét;
Hallgassunk. Meg ne törd ez éji békességet;
nem jó zavarni, ha becsukta már szemét,
a vad Természetet, e néma Istenséget.
(Szabó Magda fordítása)
Tolvaly Ferenc: Tibetben a lélek
(részlet)
A „Tibetben a lélek” a csendről szól. Arról, hogyan találhatjuk meg zajos, dübörgő világunkban a csendet. Mit lehet a csendről írni? A semmiről? Sokat. Sokkal többet, mint hinnénk. Azért merem állítani, mert a csend ellentétéről, a zajról szóló értekezésekkel egész könyvtárakat lehet megtölteni. A csend a lélek nyelve. Innen közelítve nagyon nehéz írni róla. Pedig csak így lehet. Gondolataim szétporladnak, még mielőtt papírra vetném őket, ahogy a napsütésben a tó vize párolog a felszínen. Egy tó tükrére írtam. A lelkemre….
„Leülök a fal tövébe. Itt nem talál meg senki, gondolom. Nézem a pörgő imamalmot. Rajta a fel-feltűnő árnyékképet. Hallgatom a szerzetes mormolást. Néha egész közelről jön a hang, körülvesz. Majd ismét elillan, mintha csak az emléke visszhangzana bennem. Az udvar olyan kicsi, hogy a falak közé a nap valószínűleg csak délben süt be. Nézem az udvar porában a kavicsokat. Csenddé dagad bennem a szerzetes imája. Itt nincsenek árnyékok, nincs idő. Csak az imamalom pörög. Nincs múlt. A jövő az állandó jelen. Itt szeretnék maradni, gondolom.
Lator László
Létezik benned a csendnek egy olyan tisztása,
egy rejtett szentély,
ahová bármikor visszatérhetsz,
és ott az lehetsz,
aki valójában vagy.
(Hermann Hesse: Sziddhártha)
Halstatt
"Én egyszer voltam egy kis fatemplomban, egyedül, nagy hegyek között, télen.
Ott volt az a Csönd, amibe annyira beleszerettem..."
(2002.08.18)
Somlyó Zoltán
Csönd...
Jó otthon ülni a szürke sarokban,
mikor esőtül nedves a vidék.
Elmélyedni a nyomtatott sorokban,
hogy szomjuhozó lelked is igyék.
Elveszni testben, csak lélekben élni,
míg eső csapja ablaküveged.
Elfelejteni mindent - nem remélni...
Hogy csak az édes csönd legyen veled...
2006. 06
Márai Sándor: Ég és Föld
Levegő
A levegő éjszaka megszelídült, mintha a világ megértette volna, hogy haraggal nem lehet semmit elintézni. Haraggal csak cselekedni lehet; de az elintézés több, mint a cselekedet. Az ember megbékül és akkor csend lesz. Így békül meg tavasszal a világ is. Csak a fák csatáznak még az erdőben, meztelenül, kivont kardokkal. De a völgy már elterült, mint egy fáradt szerető, kitárta karjait. Valahol a körhinta szól. Valami megérinti arcomat. Nem hiszek a boldogságban, de örülök, hogy csend van egy pillanatra a világban.
2006. 05.
Bajtai András: Van valami
van valami,
amit régóta el akarok mondani neked,
kerülve mindenféle szentimentalizmust,
még ha csillagok nélkül nem is olyan szép,
taposhatsz rajta, mint a faleveleken,
elfelejtheted, mint régen látott barátok arcát,
vagy hagyhatod lebegni közöttünk
elszabadult luftballonként,
csak ki kellene mondanom,
lazán és könnyedén,
akár egy hanyagul odavetett sziát,
eléd dobni, mint fuldokló halat,
és reménykedve várni,
visszaengeded-e a vízbe,
vagy mögéd osonni egyszer,
amikor nem számítasz rá,
és füledbe súgni,
de bárhogy döntök is,
végül nem mondok semmit,
csak nézlek,
ahogyan nyárvégi gólyák nézhetnek
fészkükre indulás előtt
2006. 04.
Tordon Ákos: Csönd-cserepek
Csönd-cserepekben
zöld szobakertem:
zöldell a lelkem,
zöldell a kedvem -
zöld csöndre leltem:
zöldell szívemben,
zöldell lelkemben,
csönd-cserepekben
zöldellve zöldell
zöld szobakertem,
zöldellve zöldell
csönd-cserepekben.
Csönd a lelkemben,
csönd a szívemben:
csönd-cserepemben
létem elrejtem.
2006. 03. 19.
"Valahol azt olvastam egyszer, hogy az élet egyetlen kiáltás két hosszú csend között. A még nincs csendje és a már nincs csendje között... és az egyetlen kiáltásba milyen sok csendélmény belefér. Ezek a pillanatképek is, amelyekben a természet és az emberi élet néhány megsejtett és átélt titka tárult fel. Néhány pillanatkép, amelyet az erdő, az ember és a szépség csendjére nyíló ablakokból láthattunk.
Befejezésül álljon itt a nagy indiai költő, Rabindranáth Tagore látomása, amely olvasatlan levelet varázsol elénk. Az írás az Ismeretlen part felé címmel nemrégen kiadott kötetben olvasható. Titok marad, hogy miről szól a levél. Lehet, hogy az Istenről. Lehet, hogy a szerelemről. Lehet, hogy a szépségről. Nem tudom, de a csendről biztosan lehet így álmodni. Minden nap. Minden pillanatban.
"Fölébredtem, és reggelre kelve itt találtam levelét.
Nem tudom, mi van benne, mert nem tudok olvasni.
A bölcs embert inkább magára hagyom könyveivel, és nem háborgatom, mert ki tudja, el tudná-e olvasni, mi áll a levélben?
Hadd tartom homlokomra, hadd szorítom szívemre.
Mikor elcsöndesül az éjszaka, és egyenként kigyúlnak a csillagok, majd kiteregetem ölemben, és szótalan maradok.
A zizegő lombok majd hangosan felolvassák nekem, a rohanó víz majd eldalolja, és a hét bölcs csillag az égről majd elmeséli nékem.
Nem tudok rátalálni, amit keresek, nem tudom megérteni, amit szeretnék megtanulni; de ez az olvasatlan levél megkönnyítette terhemet, és dalokká változtatta gondolataimat."
Csendre nyíló ablak ez a gyönyörű látomás is. A természet és az értékek után vágyódó ember harmóniája tükröződik benne... és a szent titkok, amelyeket a pamutszálon függő kép kicsi ablakaiban megsejtettem egykor, advent idején."
(Krassay László; erdőmérnök )
Gárdonyi Géza: A tűz
Mi a boldogság?
Mikor a vágyak pihennek. Mikor az ember nem gondol a holnapra, csak bámulja a parazsat félálmos nyugovással, s lelke úgy leng a múltak fölött, mint tó fölött a madár.
Ahogy így a kályha langyos melegáramlatában üldögélve nézem az örökszép parazsat, arra gondolok, hogy miért nincs itt még egy karosszék és miért nem ül abban még egy valaki, akinek a kezére rátehetném szelíden és gyöngéden a kezemet és aki a fejét a vállamra hajtaná.
A csöndnek szárnyatlan óráiban megjelenik néha előttem ez a gondolat és tündérorcával mosolyog reám. De én szomorúan nézem őt vissza.
Mert az egyedülvalóság nem is nézhet másképpen, mint szomorúan. Az egyedülvalóságnak hosszú az árnyéka. Az egyedülvalóságnak árnyéka az a gondolat, hogy nem fogunk soha az életben találkozni azzal, akivel álmainkban mindig találkozunk.
Ez az árnyék engemet se hagy el. De hogy is gondolhassam, hogy van a világon valaki, aki reám vár és ide mellém, ebbe a szegény kis szobába belekívánkozik. Ha volna olyan valaki, az már rám nézett volna és nyújtotta volna nekem a kezét. Azt mondta volna:
- A szobád nem szegény, mert te is benne vagy -; és nem kicsiny, mert én elférek a szívedben is.
A parázsra hamu kezd borulni. Homály homályra száll a szobában. Úgy érzem, mintha én is elmúlóban volnék: így, amint ülök belemulandó árnyék az árnyékba; puszta értéktelen árnyék, amit a tűz véletlen vak okból jelenített meg, s amely épp úgy véletlen vak okból enyészik és múlik bele a sötétségbe.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
