„Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeladás között.
És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel és a társaság a biztonsággal.
És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét és a bók nem esküszó.
És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget, a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével.
És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez.
Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér.
Műveld hát saját kertecskédet, magad ékesítsd fel a lelked, ne mástól várd, hogy virágot hozzon neked.
És tanuld meg, hogy valóban nagyon sokat kibírsz... Hogy valóban erős vagy. És valóban értékes."

/Veronica A. Shoffstall/

 Az égig érő fa...

Müller Péter: Szeretetkönyv

Ahhoz, hogy fölkérjelek táncolni, az kell, hogy én magam is tudjak és szeressek táncolni. Ha én vagy te egyedül nem tudunk, együtt sem tudunk majd.
A második feltétele, hogy egymással is szeressünk táncolni. Én veled s te énvelem.
De ez kevés. Még valami kell.
Zene.
Zene nélkül nincs tánc.
Az kell, hogy a zenét mindketten halljuk. Zene nélkül csak állunk egymás mellett, mint két össze nem tartozó, süket idegen.
Sokszor megéltük már ezt az "istentelen" állapotot, amikor két szám között elhallgatott a zenekar, s mi ott álltunk a parketten, üresen, örömtelenül, zenétlenül...
Ha megszólal a zene, azonnal mozgatni kezd téged is engem is! Együtt mindkettőnket.
Sőt, ha "önfeledten" táncolunk: akkor úgy érezzük, hogy a zene táncol minket.
Mindketten felolvadunk egymásban és a muzsikában. Pörgünk együtt boldogan.
Ha bármelyikünk nem hallja a zenét- csak legázolni tudjuk egymást.
Zene nélkül nincs tánc.
A zene, amit magamban hallok: önmagam szeretete.
A zene, ami a te testedből, lelkedből árad, ami áthat engem és elragad, s ha kibillennék, helyrebillent a te zenéd.
Vagyis téged szeretlek. Az odaadásnak és az elfogadásnak nagy játéka ez.
Bár mind a ketten úgy érezzük, mintha a muzsika bennünk szólna- a zenekar fönt van!
Ezért mondja János: "Isten: szeretet".
Az egész világmindenségben szól a zene. Akkor is, ha nem szeretsz. Akkor is, ha nem tudod, hogy szeretve vagy!
Állandóan, szüntelenül és öröké szeretve vagy.
És ahhoz, hogy mi ketten jól legyünk együtt egymással, rá kell hangolódni a zenére.
Lehet, hogy te egy kicsit másképp hallod, mint én, mert a te lelkedben más hangszerek vannak, mint énbennem/ mindenki a magáét is beledalolja a hangok közé!/- de más muzsikát nem hallhatsz, mert akkor nem tudunk táncolni, akkor összetapossuk egymást.
A szeretet kérdését két ember egymás között nem képes megoldani. Hiába minden igyekezet, kell a harmadik is!
A Zene!

Elöljáróban Emil Isac meglehetősen groteszk stílusában találtam egy szösszenetet, a tavaszhoz kapcsolódóan.

Emil Isac: A vak

A tavasz virágai közt hevert a vak, és fűszálakkal játszadozott.
Mosolya, mint az ég mosolyának tükrözése.
Hozzáléptem, és félénken kérdeztem:
- Miért mosolyogsz? Látod-e a szépségeket?
- Látok sok virágot... és a szeretet tavában az élet hattyúja fürdik... A túlsó partról fények küldik illatukat, és Pán sípja vijjog, és a szerelmesek ölelésekkel csalják meg a pillanatokat... Sudár márványtalapzat fölött kék madarak énekelnek, és rabszolgák és rabszolganők táncolnak az asztal körül, amely bortól, gyümölcsöktől roskadozik: ezüstserlegektől, amelyekben nagy gyémántok csillognak, mint a reggel könnyei az ágak között. És napragyogás övezi a piros ifjú arcokat, mert megérkezett a mennyasszony a vénséges folyamok országából. Elefántháton érkezett, kerubinok kíséretében... Ó, milyen szép az élet... narancsfaerdők... álomvirágok... boldog otthonok... ó, élet, ó, tavasz!
És mosolygott a vak és kérdezé:
- Hát te? Te mit látsz?
És halkan válaszoltam:
- Templomot látok, amelynek tornyáról lezuhant a kereszt, oltárán pedig a Sátán csókolózik a Háborúval, s a karzaton csontvázak kórusa énekel. 

(Dsida Jenő fordítása )

 2006. 03. 20.

Ismét Emil Isactól olvashattok, egy meglehetősen kellemes szépprózai írást...

Emil Isac: Alvó ablakok

Milyen mély a csend. A félreeső tó színére egy-egy akáclevél libeg le néha. A csillagok aranypettyekkel szórták tele a csillámló vizet; az akácok: mesteri ujjak fekete szőttesei - s az országút, mint fehér füstöt, szórja fel porát. A szél átsuhan a fűszálakon, fésüli lágyan a fövényt.
Milyen mély a csend!
S a házak ablakai mind-mind elfeketültek. Alszanak az elcsigázott emberek, s tündérálmokat ölelnek magukhoz párnáikkal.
És én megyek az utcán árnyékommal, mely tréfásan nyomomba szegődött. Az ablakok feketén pislognak, holdfényverésben; elfeledte őket a földi fény.
Elfeketült ablakok.
És egyszerre a falu mélyéről egy utas indul. Ezüst a vándorbotja, hab a szakálla, homlokán málnakoszorú - nyomában csiripelnek a madarak, megcsobbannak a vizek, kibontják szirmaikat a virágok, zümmögnek a méhek - és a vándor megkopogtat ujjaival minden ablakot.
És kinyílnak az ablakok, mosolygó arcok bukkannak ki az üvegek mögül, felfénylenek az utcák, csaholnak az ebek, szárnyaikkal verdesnek a kakasok.
Jer, vándor, kopogtasd meg lelkem ablakát is. Rezzentsd fel a reggel szavával ájult álmomat.
 De a vándor a hegycsúcson áll már, napsugárba fogózva az egekbe lép. - Nyomában itt remeg a málnaillat s a szél, mely az erdőket nyugtalanítja.

(Dsida Jenő fordítása )

2006. 04. 01.

  

Biegelbauer Pál: Érintés
/részletek/

Arról szeretnék írni, amiről sem beszélni, sem írni nem lehet. Arról, ami nem fér bele a szavak mindig szűknek bizonyuló ketrecébe.Megtapasztalhattuk,
mindahányszor a beszéd túljut a mindennapok egyértelműségén, tétovává válik, cserben hagynak a szavak és marad a csend.Közölnivalónk hídjának marad az érintés.


Az érintés, mely túl van a szavakon, túl a csenden.Az érintés, amely túl
van a test bármely pontjának találkozásán a másik testtel.


Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Könnyű a Napnak, mert nem kell szólnia ahhoz, hogy a pirkadat pírjával reményt öntsön a szívünkbe, sem a virág szirmán a harmatcseppnek, hogy parányi ékkőként beragyogja a lelkünket.




Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. De mit tegyek - ha nem
érinthetlek szellőként, sem friss forrásvízként s nem vethetek rád óvó árnyékot, mint a dúslombú fa?


Ember vagyok és fizikai valómban nem lehetek ott, ahol vagy, hogy megérintselek a tekintetemmel, a hangommal vagy a kinyújtott kezemmel.


Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak, és az érintéshez nincs más eszközöm, csak a szó.



A szó, amely túl van a tér és idő határán, és a csendből forrásozik.
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal.

Minden szóban a teremtő csend és a teremtett szó eggyé válik.
Minden szóban a teremtő és a teremtett eggyé válik.

Ez az érintés teljessége. Minden szóban a teljesség van jelen.

Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét.

A szíved csendjét...

Az élet dolgai; Hétköznapi boldogságok: Jane Bluestein- Judy Lawrence és  S.J. Sanchez

Az intuíció szépsége a bölcsesség súgásait, irányítást és ihletet hordoz. Az intuitív revelációk sokszor gyorsvonati sebességgel haladnak az igazság felé, s hamarabb levonják a következtetést, mint a racionális gondolkodás.
Sage Benett

„A szinkronicitás pillanatai éljük át olyankor, amikor meghallunk egy dallamot, vagy olvasás közben megakad a tekintetünk egy mondaton, vagy hirtelen megértünk egy fogós kérdést és hirtelen megvilágít a bölcsesség fénye. Olyan helyen találjuk meg azt, amit keresünk, ahol nem is számítottunk rá. A zsigereinkben érzünk valamit, egy üzenetet valahonnan belülről-nem elménkből, hanem a tudás mélyebb, bölcs központjából és egyszerre választ kapunk egy létfontosságú kérdésre.”

„Intuíció” és „kontempláció” szavaink rokonok. Mindkettő racionális folyamat nélkül végbemenő érzékelést jelent. Születésed óta, valamilyen módon hallgatsz az intuícióidra. Lehet, hogy eltávolodtál tőle, megfeledkeztél róla, elárultad vagy leértékelted, elméd egy titkos ösvénye mégis mindig újra elvezet hozzá.
Dawna Markova

Csak akkor élhetünk a realitások világában, ha van érzékünk a csodához.
M. Scott Peck

 Brian Weiss: Lélektársak  c. könyvéből

 „Thich Nhat Hanh, a vietnámi buddhista szerzetes-filozófus ír arról, hogyan élvezhetjük legjobban, ha egy csésze finom tea kerül elénk. Az embernek tökéletesen a jelenbe kell helyezkednie, hogy maradéktalanul átélje a teában rejlő örömet. Csak a jelenben érzi a csésze kellemes melegét. Csak a jelenben élvezhetjük az illatot, az ízek harmóniáját. Ha az ember a múlton borong vagy a jövő miatt aggodalmaskodik, teljesen lemarad a tea élvezetének élményéről. Egyszer csak azt veszi észre, hogy a csészéje üres. Ugyanígy van az élettel is. Aki nem él tökéletesen a jelenben, mire körülnéz, már vége is az egésznek és ő kihagyta az illatok, a harmóniák, a szépség élvezetét. Azon veszi észre magát, hogy elrohant mellette az élet…
A múlt befejeződött. Tanuljunk belőle, és engedjük el. A jövő még nem érkezett el. Készítsünk terveket, de ne fecséreljük az időt azzal, hogy aggodalmaskodunk a jövő miatt. Az aggodalom nem jár haszonnal. Ha az ember egyszer abbahagyja a búslakodást amiatt, ami már megtörtént és nem szorong többé amiatt, ami talán sohasem történik meg, akkor képes tökéletesen belehelyezkedni a jelen pillanatba. Akkor kezdi el élvezni az élet örömét.”

Varázslat, csodák, szinkronicitás fejezetéből