Szemhéjam simítod gyöngéden, mely ujjaid alatt félénken meg-megrebben. Szeretsz? - kérdezed - bár biztosan tudod... közben a nyugalom csendjét hallgatod... Érintsd még, kedves, szemem takaróját, varázsold le róla a nap gyűrött gondját, hagyom. Csak a csend visszhangja a kérdés - szeretlek-e; úgy is érzed: nagyon.
Váci Mihály: Várakozó
A percek vájta alagútban
tévelygek - a gránit idő
visszhangzik felettem - szememből
képed fény-virága kinő.
Ujjaim közt simogatásod
bársonyredőit morzsolom,
az a cinkos kézszorításod
gyűrűként ég az ujjamon.
Csuklómon fájon fluoreszkálnak
a jöttöd számoló erek,
- két összeérő mutató
átszeli szívemet.
Quimby: Most múlik pontosan
(dalszöveg)
Most múlik pontosan,
Engedem had menjen
Szaladjon kifelé belőlem
Gondoltam egyetlen
nem vagy itt jó helyen
nem vagy való nekem
Villámlik mennydörög
ez tényleg szerelem.
Látom, hogy elsuhan
felettem egy madár
tátongó szívében szögesdrót
csőrében szalmaszál
Magamat ringatom,
még ő landol egy almafán
az Isten kertjében
almabort inhalál
Vágtatnék tovább veled az éjben
Az álmok foltos indián lován
Egy táltos szív remeg a konyhakésben
Talpam alatt sár és ingovány
Azóta szüntelen
őt látom mindenhol
Meredten nézek a távolba
otthonom kőpokol
szilánkos mennyország
folyékony torztükör
szentjánosbogarak fényében tündököl
Egy indián lidérc kísért itt bennem
Szemhéjain rozsdás szemfedő
A tükrökön túl fenn a fellegekben
Furulyáját elejti egy angyalszárnyú kígyóbűvölő
Székely Szabolcs Vulkán miért hisszük hogy a vulkán minden körülmények között egyszer valahol valamikor egyszer valahol valamiért ki kell törjön hát képzeljük el hogy csak úgy akár a szépség a hőség is csak önmagáért lélegzik a tűzhányó csak őrli csak őrli magában ahogyan elménk is őrli a világot zihál hörög de visszatartja csak legbelül nő a kráter hiába hiába ahogyan bennem is gyűlik gyülemlik mindannyiunkban robbanásra készen lassan felhalmozódik a tűz a magma nem te döntöd el hiába szorítod öklöd izmod is megfeszülhet a fogcsikorgást nem hallja senki csak magad magad mert téged dobálnak vagy inkább leláncoltak oly mindegy ugyanaz te szállsz súlytalan vagy mi átfog magához ölel s szorongat hiába veled történik minden olyan ez mint a nevetés a sírás az éhezés a szíved dobbanása a láva fortyog benned nélküled hiába hiába hiába hiába vannak vulkánok melyekben megkövül a magma megkövül a szürke hamu kő por ellepi kráterük vannak vulkánok azonban teremtve éppen a törésvonalra teremtve két világ közé s a mélyből untalan fölbuzog az élet örök visszatartás jaj nem nem a mindennapi hétköznapi nyelés tűrés a vulkánok krátere az égen szemedben üszkös napsütésben fordulásban fénytörésben hogyha mégis hogyha mégsem ott tátong a kráter a vérben csillagok csonthidegében kívül a csend a szél a szél zúg belül csak gyűlik a tűz a tűz remeg zihál fortyog a vulkán de oldalán termesztik a szőlőt lányok tapossák mezítláb préselik a nedvet vérvörös bort isznak énekelnek szeretnek s az ének felnő a kráterig fortyog a láva de az ének az ének az ének felzeng a jéghideg éjszakába
Varga Éva:
A lélek Ékszere
A szeretet nem kér, Nem követel, Csak súgja, hogy vigyázz rá Hirtelen érik be Egy törékeny virággá. 2002
(Napvirág-záporvirág, saját fotó)
Standovár Ágota
Fényfestő
Én minden reggel
megfestem a fényt.
Ecset nélkül.
Ujjaim nyomán
telítődik a fehér.
Fürkészem, ahogy
egymásba pulzálnak
a felhordott színek.
Távolodom.
Nem kell
visszanéznem.
Tudom, hogy
ott feszül a vásznon,
éles kontúrok közt,
maga az ember.
Müfordító:
Dennis Sugar y Frank.
A szívem egy daloló madár
Faágak között van a fészkem
A szívemnek a gazdag almafa
Nehéz terméséböl van részem.
A szívem, mint gyöngytermö kagyló
Csendes Oceán mélyében úszik
Szivem önmagában visszahajló
Mert a szerelem bele kúszik.
Varga Éva:
Kék világ
Kék várost álmodtam,
Hol kékek a hegyek
S láttam magamat,
Ahogyan feléd megyek
Kék sugár csorgott
Az ég felől,
S bevonta kékkel
Az ébredőt
Kék volt a szemed,
A mosolyod,
A kezed, a lépted,
S a homlokod
Kék volt a föld és
Remegett
Kék hegyen kék szél
Tekergett
Kék volt a csókod,
S égetett...
Kék lángba borult
A képzelet
Kék Nap szórta Ránk
Kék sugarát
Kékkel vonta be
Az egész Ruhád
Kék volt a gondolat,
Mely fent lebegett,
S kéknek láttam magam,
Ahogyan feléd megyek
2002.
Dsida Jenő: Mosolygó, fáradt kívánság
Jó volna ilyen édes álmoson
ráfeküdni egy habszinű felhőre
amig az égen lopva átoson.
Felejtve lenne minden lomha kín
álmot súgna illatosan ágyam:
vattás-pihés hab, lengő grenadin.
És az Isten sem nézne rám haraggal,
csak mosolyogva suttogná a szélben:
Szegény eltévedt, fáradt kicsi angyal.
Ágai Ágnes: Bárhová lépek
Bárhová lépek, beléd ütközöm.
Át- és keresztül vagyok
szőve már veled.
Mozdulataiddal mozdulok,
hangodra hangolódom.
Így élünk kettős kötésben
téphetetlenül..
Major Gabriella:
A Boldogságmorzsák
A lelki szemeink filmszalagjára rögzített,
tetszőlegesen előhívható pillanatok.
Örök jelenidejű emlékeink, amiket
végig magunkkal viszünk.
A türelem jutalmai.
A türelemé, aminek olykor megadatik
elleshetni a pillanatot:
Amikor a bimbóból, a készülődésekkel teli
sejtelemből kipattannak a virág szirmai:
ahogy az ígéretből kibomlik
a teljesedés.
Amikor a bábból előbújik a lepke
és először mozduló szárnyán megcsillan
a születés hímpora.
Amikor a cseppkő könnyet ejt.
Amikor valaki egyszercsak megnyílik
számunkra görcs, póz, színészkedés,
félelem és félhomály nélkül.
Odahajol hozzánk és az arca, minden
mozdulata, szava és a lelke őszinte.
Kendőzetlen és - mert igaz ott és akkor -
gyönyörű és örök.
Nem szabadna hagyni, hogy az ilyen
közelségek, mint a varázs, megtörjenek.
Óvni kellene őket, oltalmazó kézzel
és eleven szívveréssel éltetni.
Amíg csak lehet.
Mert végig magunkkal visszük őket.
Karácsony várakozó csendje, öröme, kedves szokása az igazat hozza vissza és mutatja föl. Az örök szépséget, ami csak gyermekségünk világában található meg.
Újra és újra oda kell visszamennünk, abban a fényben merítkeznünk, szeretnünk és adakoznunk. Csak a szeretetben születhet újjá az életünk, az őrlő napok és órák helyébe lépő végtelen türelemben.
Szeretnélek kibontani
a hús ruhájából egészen
s meglesni, új gyönyörűségben
milyenek tested csontjai.
Mert egész tested szeretem
és mind, ami építi kint és bent,
szeretnék megismerni mindent,
ami benned oly jó nekem.
Szeretem a fogaidat
s az ujjaidat, ízről-ízre,
csókodban bujdosik az íze
gerinced csigolyáinak.
Két lábad futárként hozott,
csuklóid forogtak, emeltek,
bordáid kínálták a melled,
mint az ölelést a karod,
s ezek a csontok rám hajoltak,
megszerettek és gyönyörű
óráknak mindig drága, hű
szolgái és dajkái voltak:
hogyne szeretném hát, ami
csak vagy, s mind, ami láthatatlan,
ami a külső lét mögött van
és már isteni rejtelem?
Szeretnélek kibontani
s vigyázva összerakni újra,
aztán, ha van, lelkedbe bújva
álmodni, mint még sohasem.
József Attila: Az árnyékok...
Az árnyékok kinyúlanak,
a csillagok kigyúlanak,
föllobognak a lángok
s megbonthatatlan rend szerint,
mint űrben égitest, kering
a lelkemben hiányod.
Mint tenger, reng az éjszaka,
növényi szenvedély szaga
fojtja szoruló mellem.
Végy ki e mélyből engemet,
fogd ki a kéjt, meritsd szemed
hálóját mélyre bennem.
Demjén Ferenc: Kell még egy szó (Honfoglalás)
Amit szívedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.
(József Attila: Amit szivedbe rejtesz)
Szepes Mária: Vízióversek 2002 (A Szómágia című kötetből)
Érintgetések
Sejtelem talán?
De az sem fogja szóba,
Körvonalat nem tűr.
Mindig elsiklik síkosan.
Más a hangja, színe.
Pehelyérintése borzongató.
Jaj, mintha már eltűnt volna.
Pedig van. Van Ő, a pontnál kisebb mag,
amelyből születik a múló.
Benne rejlik a titok.
A géniusz. Ami leleménnyel változik.
Örvény. Megfoghatatlan.
Óceán tetején futó fény.
Utol nem éri senki, aki valaki.
Orkán magjában pihen.
E menedék a menedéked.
Ha odajutsz, mély álmod legmélyén
Lelked meztelen,
rejtőző pontját érintgeti.
Beolt villámával,
tengernyi határtalannal,
a végtelen mámorával,
lélegző szikrákkal.
Heti gondolatébresztő
"Oka van annak, hogy azt választottad, ami most történik veled. Tarts ki! Éld végig a magad módján, a legjobb tudásod szerint és meglátod, rájössz az okára."
Richar Bach
AJÁNLOM AZ OLDALT
