A The Fountain egzisztencialista kérdéseket dolgoz fel: a film élet és halál, férfi és nő kapcsolatának a rapszódiája, keveredik benne buddhista filozófia, meditáció, levitáció és lélekvándorlás, ősi maja hiedelem papokkal, az első emberrel és az élet fájával, bibliai tanítás a paradicsomból való kiűzetésről, míg végül minden testi és lelki konfliktus, minden fájdalom valami varázslatos, egyetemes harmóniává és békévé oldódik. Aronofsky nagyot vállalt, de sikerült is teljesítenie azt.
A filmben három történet fonódik össze. A kerettörténet, a különös jelen kozmikus magányának középpontjában egy kopasz remete áll. Mintha a világ vége után lennénk: főszereplőnk egy buborékban utazik egy pusztuló csillag felé, körülötte csak a világűr és a csillagok, alatta egy kopár szikladarab, egyetlen „társa" pedig egy különös fa. A második történet hőse egy idegsebész, aki majmokon próbálja kikísérletezni az agydaganat orvosságát - de mire megtalálja, már késő: elveszíti ugyanettől szenvedő feleségét. A harmadik történet az asszony befejezetlen regénye révén a spanyol inkvizítorok és konkvisztádorok korába röpít vissza: a hős hódítót imádott királynője az élet fájáért küldi, az egyetlen lehetőségért, amely megmenthetné Spanyolhon rendjét. A három történet egymás folytatása - mintha a lélekvándorlás képes magyarázatát látnánk.
Az elmúlás, illetve a halálfélelem és annak legyűrése minden történetben megrázó erőt nyer. Ebben rendkívül fontos szerepet játszik a film zenéje is. Aronofsky korábbi munkatársát, a Pi és a Rekviem egy álomért zenéjét is jegyző Clint Mansellt kérte fel a mindhárom eseménysorban vissza-visszatérő zenei motívumok megalkotására.
A három történet nemcsak a zene és a forgatókönyv szintjén függ össze: újra és újra ismétlődő vizuális motívumok feszes egysége szövi át a filmet. A maják által a túlvilágnak tartott haldokló csillagban, egy vörös óriásban a szintén haldokló feleség a teremtés aktusaként véli felismerni a halált, s ez a csillag fogja beteljesíteni az öröklétre kárhoztatott remete sorsát is. Ilyen visszatérő motívum a fa - amely szinte (?) emberi lényként él - és előképe, a maják életfája is, amely egyszerre a kezdet és a vég, s amely esetleg a rák ellenszere lehetne, ha idejében felfedeznénk. Vagy gondoljunk a tetoválásra, amely a maják testfestésére emlékeztet, miközben a házasság, a szerelem látható lenyomata is egyben.
A film vizuális nyelvének gazdagsága, a képek ereje már-már tapintható közelségbe hozza a térben és időben távoli történeteket. Egyesek szerint a végső költségvetésből nem futotta több számítógépes effektusra - de akár Aronofsky vagy díszlettervezői zsenialitását is tisztelhetjük bizonyos ötletekben. Mitikus magasságokba emelkedik például az a jelenet, amelyikben a hős a királynő elé vonul: a remete környezetére, a végtelen csillagos égre emlékeztet a trónterem díszítése. Megszámlálhatatlan mécses díszíti az egyébként sötét termet, amely az apró fénypontok által végtelenné tágul, akárcsak az űr a remete körül. Szintén több történetszálat kapcsol össze a fények és színek egy bizonyos játéka: a kutatólabor mikroszkópi felvételeinek aranyló színfoltjait viszontlátjuk például a haldokló csillag felé emelkedő remete szemével. Ezek a fények gondolatokat ébresztenek, választ adnak az élet legnagyobb kérdésére, az elmúlásra.
Érdekes ötlet a film készítői részéről az is, ahogy a három történet látványvilágában a három alapvető síkidomot használják: a 16. századi eseményekben a háromszögletű formák dominálnak, a néző jelenjének kutatóját téglalapszerű alakzatok veszik körül, a meghatározhatatlan jövőben és térben feltűnő remete viszont kör alakú földdarabon emelkedik a gömb alakú csillag felé.
A három történetet a főszereplők alakja is szorosan összeköti. Ugyanaz a két színész ugyanis mindhárom cselekményszálban megjelenik, három különböző szerepben - vagy nem is annyira különbözőek ezek a szerepek? A Hugh Jackman és Rachel Weisz által megformált figurák közötti viszony nagyjából ugyanaz: a szerelmes férfi és hódolatának tárgya sosem lehet boldog egymással. Vagy a politika és a rang, a hatalomra törő zsarnok áll az útjukban, vagy a mindent legyűrő betegség, vagy éppen a létezés különböző formáinak összeférhetetlensége akadályozza őket. A végső megoldás éppen a kezdet, a halálban együtt felfedezett újjászületés. A kozmikus harmónia forrása maga az emberfeletti természet és annak az életre s a halálra vonatkozó törvényei. Az utolsó ember valójában a maja mitológiákból ismert ősapa, önfeláldozása szenvedéseinek vet véget, ugyanakkor életet ad és újabb szenvedéseket indít el. Kár, hogy Jackman csak egyféleképpen, egyféle mimikai rezdüléssorral képes szenvedni - mellette sokkal erősebben és hitelesebben hat Rache Weisz dísztelen arcjátéka.
Az így egymásba forduló-fonódó történetek közti összefüggést a kritikusok többféleképpen értelmezik. A konkvisztádoros és a kutatós eseménysort egyesek az egyedül maradt, magányába beleőrült utolsó ember látomásaiként magyarázzák, mások egyszerűen a fa kérgének majszolgatása miatti gyomorrontás okozta rémálmoknak mondják. Az erős forgatókönyv és a film vizuális nyelve miatt azonban mindenképpen azt mondhatjuk, hogy megérte Aronofskynak kiverekednie a második nekifutás lehetőségét: A forrás meséje méltón színvonalas folytatása sajátos stílusú korábbi alkotásainak.
THE FOUNTAIN (2006)
Rendezte: Darren Aronofsky
Forgatókönyv: Darren Aronofsky
Fényképezte: Matthew Libatique
Zene: Clint Mansell
Szereplők: Hugh Jackman, Rachel Weisz, Ellen Burstyn, Mark Margolis
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
