Paulo Coelho: Az alkimista

Kedves, kitalált, szimbolikus kis történet, Santiagóról, aki pásztorfiúként kétszer látja azt az álmot, hogy valahol a piramisok lábánál elásott kincs várja, és elindul, hogy megkeresse. Végigzarándokol Afrika északi sivatagos részén, szokatlan élményekben lesz része, különös figurákkal találkozik, köztük az alkimistával, akitől megtanulja, hogy mindig hallgasson a szívére, vegye észre a sorsára utaló jeleket, és igyekezzék beteljesíteni az álmait.

A kritikusok Antoine de Saint-Exupéry: Kis hercegéhez szokták hasonlítani.

Mindenkinek csak ajánlani tudom, könnyed, szórakoztató stílusa miatt, gyorsan ki lehet olvasni.-)

Prológus:

Az alkimista kezébe vett egy könyvet, amit a karaván egyik utasa hozott magával. Noha a borító hiányzott róla, kitalálta, hogy szerzője Oscar Wilde. Ahogy lapozgatott benne, rábukkant a narcissusról szóló történetre.

Az alkimista ismerte a régi mesét. A csinos ifjú mindennap belenézett a forrás vízébe,  s lenyűgözte saját szépsége. Annyira el volt telve magával, hogy egyszer belezuhant a vízbe és megfulladt. Azon a helyen virág nőtt, amelyet nárcisznak neveznek.

Ezzel azonban O. W nem fejezte be a történetet.

Elmondja, hogy amikor narcissus meghalt, alőjöttek az oreádok, az erdő tündérei, és látták, hogy a forrás édesvízű kis tava sós könnyek kelyhévé változott.

-         Miért sírsz?- kérdezték az oreádok.

-         Narcissus miatt-felelte a forrás.

-         - Ó, nem vagyunk meglepve, hogy gyászolod narcissust- folytatták az oreádok. - Hiszen mi is mindannyian kábultan követtük őt, amerre csak járt az erdőben, de egyedül te csodálhattad meg a szépségét közelről.

-        Hogyhogy, Narcissus szép volt?

-        Ki tudhatná ezt nálad jobban?- döbbentek meg az oreádok.- hiszen a te partodról hajolt a víztükröd fölé nap mint nap!

-         A forrás egy kis ideig hallgatott, majd így szólt:

-         Narcissust siratom, de hogy szép volt, azt sosem vettem észre. Azért sírok, mert amikor fölém borulva rám vetette pillantását, láttam, hogyan tükröződik szellemének mélyén az én szépségem.

-         Szép történet - jegyezte meg az alkimista.

Santiago már két és fél órája  ment a sivatagban, és igyekezett jól odafigyelni a szívére, mivel ő fogja megmutatni a kincs pontos rejtekhelyét.

„Ahol a kincsed lesz, ott lesz a szíved is”-mondta neki az alkimista.

Santiago szíve azonban valami másról mesélt.

A fiúnak, éppen amikor egy homokdűnét készült megmászni-és pontosan abban a pillanatban- azt súgta a szíve: „Figyelj arra a helyre, ahol elsírod magad. Mert azon a helyen vagyok és, s ott a te kincsed.”

Santiago lassan kapaszkodott fölfelé. A csillagokkal teleszórt égen megint  a telihold világított: tehát egy teljes hónapig vándoroltak a sivatagban. A hold fénye és az árnyak játéka a homokdűnén a sivatagot hullámzó tengerré változtatta, s ez arra a napra emlékeztette a fiút, amikor hagyta szabadon futni a lovát a homokdombokon, hogy ezzel tudásának első jelét adja az alkimista számára. A hold fénye beragyogta a sivatag csendjét és a kincskereső vándorútját.

Amikor aztán néhány perc múlva felért a homokdűne tetejére, szíve feldobogott. A holdfénytől fehérlő sivatagban fenségesen és méltóságteljesen magasodtak az egyiptomi piramisok.

S térdre borult és sírva fakadt…

Lenézett a földre, és meglátta, hogy azon a helyen, ahová könnyei csöppentek, egy szkarabeusz mászik. A sivatagban töltött idő alatt már megtanulta, hogy a szkarabeusz Egyiptomban az Isten jelképe.

Újabb jel volt. Elkezdett tehát ásni. Előzőleg még eszébe jutott az üvegárus. Nem volt igaza: senki sem lenne képes piramist építeni az udvarán, még ha egész életen át halmozná egymásra a köveket.

http://www.coelho.hu/alkimista.htm