Márai Sándor: Négy évszak

A csillagok

 Ezen a nyáron először láttam közelről a csillagokat. Éjjel a kert fölött, hirtelen felragyogtak, mind a többezer millió, milliárd és billió, az összes tejutek és ködfoltok, s a meghittek és népiesek is, a Fiastyúk, a medve, s a Göncöl szekere. A sarkcsillag ökölnyi volt ez éjjel, s villogottt, oly értelmes fénnyel, mint egy világítótorony csóvája. Már meteorok estek. A világegyetem ismerős volt, barátságos. Minden a helyén állott, az összes csoportok és csillagképzetek, végzetes ismerősséggel és hagyományosan. A csillag, amely alatt születtünk és halunk , nem változik. Milyen szerény a lélek, mely úgy nézi a nyári eget, mint egy menetrend esélyeivel telített pályát! Nem utazni sehová, csak élni, a végtelenben, a csillagok alatt, lélegezni, s meghalni a világűrben a csillagok alatt, csukott szemekkel, melyek  csillogni kezdenek, ha a csillagok fénye ráesik.

 Ez a mohó és dühös vágy, mely ifjúságomban kínzott, a vágy, megmagyarázni a világot, minden részletével, titkával és rejtett értelmével, ez a mohó vágy átalakult . Már nem akarom megmagyarázni a világot. Több okból. Először is, mert nem értem.

Emlék

Egy napon észrevettem, hogy szeretem. Miért? A kérdés érdekelt, mert ostoba volt, s a tetejébe megválszolhatatlan. Iparkodtam felelni e kérdésre. Így feleltem: szeretem ezt a nőt, másképp, mint a többit, másképp, mint mindenkit, aki előtte volt. Mikor átölelem, mikor a karjaimba zárom, e mozdulattal szeretném megmenteni a világtól. Nem magamnak szeretném megmenteni: önmagának, esetleg az utókornak, a halhatatlanságnak. Úgy érzem, valami roppant becses és értékes, amit a sors szeméyében reám bízott. Legszívesebben mindig csak adnék neki valamit, meleg ruhát hogy ne fázzon, csillogó ékszert, hogy örüljön,valami szépséget, puhaságot, kedvességet szeretnék beleadni az életébe, hangsúly nélkül, sőt viszontszolgálat és szerelmi kamat nélkül. Ez az érzés beteges. Valószínüleg nemcsak azért szeretem, mert szép. Sok szép nőt ismertem, és egyiket sem szerettem. Van benne valami, ami számomra elmondhatatlanul ismerős. Mintha egyszer már együtt lettünk volna, kígyók és Luciferek között, nagyon régen, a paradicsomban.Talán mirigyműködése miatt szerettem. Vagy ,mert a szája lehelete ismerős. Vagy,mert neve oly ismerősen cseng, hogy halódva is kimondom majd, mint az egyetlen nevet e földön, mint az élet értelmét. Szeretni annyi, mint ismerni, egészen ismerni. Miért nem ismertem igazán a többit, miért ismerem ezt, első pillanattól nem értem.