Richard Bach: Híd az örökkévalóságon át

Egy szerelmi történet, elmeséli, hogyan ismerkedett meg Richárd Bach, Leslie Paris-al, miként és hogyan élték át, ami nekik megadatott, megtalálni amit sokan keresnek, a testi, szellemi, és lelki társat.

Egy férfi szemével írja le, megismerkedésüket, döbbenetüket, amikor rájönnek, hogy ez több, mint barátság, a lemondást, az odaadást…Néha ugyan pikánsabb részekre is kíváncsi lettem volna, de ez többről szólt…

Vajon létezik a Földön két olyan ember, két olyan pár, akik testben, szellemben, és lélekben is összetartoznak, létezik-e a tökéletes egység, létezik-e igaz szerelem?

Te, aki olvasod ezeket a sorokat, ha megnézed a párod, akivel élsz, egyek vagytok mindhárom téren?

Miért van az, hogy a legvilágosabban gondolkodó emberek, akiknek a tanításai vallási tételek mezébe gyömöszölve évszázadokra kihatnak, miért, hogy ők mindig egyedül voltak? Miért, hogy ők mindig magányosak? Mi az oka, hogy sohasem tűnik fel mellettük egy nagyszerű feleség vagy férj, a méltó csodálatos társ, akivel együtt élnének át kalandokat, szerelmet? Körüldongják őket tanítványok, kíváncsiak: e csodált, kiválasztott keveseket gyógyulni, megvilágosodni vágyók ostromolják?

A legvilágosabban gondolkodó, legfejlettebb lelkek egyben a legmagányosabb emberek!

A legvarázsosabb idézetek:

A bűbájos varázsú dolgok mindig vezetnek bennünket, s védenek is. Szenvedélyes vonzalmaink- legyen bár e rajongás tárgya vitorlás hajó, repülőgép, eszme- valamiképp mágikus erők egész hadát rendelik elénk, hogy egyengessék előttünk az utat, hogy átvezessenek szabályok, észérvek és ellenérvek dzsungelén, szakadékok felett, s lebírják a félelmeket, a kétségeket. A rajongás ereje nélkül…

Az illanó gondolatot a szavak csapdájába kell ejtenünk, tinta-s jegyzetfüzet-hálóba fognunk gyorsan, mielőtt a semmibe tűnne.

Pompás szórakozás, írtam, ha olykor-olykor behunyjuk a szemünket, és a sötétben azt suttogjuk magunknak: „ Én vagyok a varázsló, s ha kinyitom a szemem, meglátom azt a világot, amelyet én teremtettem, amelyért egyedül én vagyok a felelős.” Akkor lassan felnyílik a szemhéjunk, mint függöny a színpadon. És valóban: előttünk áll a mi világunk, éppúgy, ahogyan elképzeltük.

A leggyönyörűbb pillanatok:

Leslie eltűnt az épületben, én pedig elnyújtóztam az ülésen…lehunytam a szemem mély lélegzetet vettem. A testem tökéletesen ellazul: most. Az agyam teljesen kikapcsol: most. Mély álomba merülök: most. Az önszuggesztión alapuló hipnotikus alvás különösen könnyen megy, ha az ember előző éjszaka csak két órát aludt. Tudatomra sötétség borult: az utcai lámpa elhalkult, megszűnt. Fekete szurokba pottyantam, az idő megállt. S azután hirtelen a bánya mély sötétbe bevillant A FÉNY!!!

Mintha egy  a napnál fényesebb csillag zuhant volna rám. A fényerő elzsibbasztotta az érzékeimet.

Se árnyék se szín, se hő, se ragyogás, se test, se ég, se föld, se űr, se idő, se tárgy, se ember, se szó csak FÉNY!

A boldogságtól elnémulva lebegtem. Tudtam, hogy ez az átható, a valaha-volt lényemen átviharzó, szüntelen ragyogás-nem fény! A fény ennek csak fakó mása, ez ezerszer fényesebb-ez…Szerelem! Ereje oly átütő, hogy maga az átütő erő fogalma is csak súlytalan eszme-tollpihe e mellett a hatalmas, feltornyosuló szerelem-hullám mellett.

LÉTEZEL!

LÉTEZEM!
ÉS A SZERELEM SZÁMÍT CSUPÁN!

Felrobbant bennem egy örömbomba, és ízzé-porrá szaggatott: atomról atomra feszített szét az élmény, mintha gyufaszálként estem volna a napba. Ezt az örömrohamot nem lehet elviselni, még egy pillanat, és végem! Jaj, ne! Megfulladok!