Paulo Coelho: A Zahír

Az első része nagyon tetszett, de a második felét túlzásba vitte a misztikus, és spirituális túlmagyarázásokkal. Coelho őszintén vall félelmeiről, szorongásairól, önéletrajzi ihletésű műve, bepillantást enged a szerző életébe.

Az egész életünk azzal telik, hogy mondogatjuk, mennyire szeretjük ezt vagy azt az embert, miközben valójában csak szenvedünk, mert ahelyett, hogy elfogadnánk az erejét, állandóan csökkenteni próbáljuk, hogy beleférjen a világba, amelyet elképzeltünk magunknak.



-Marie, tegyük fel hogy két tűzoltó bemegy az erdőbe, hogy eloltsanak egy kisebb tüzet. Amikor végeztek, odamennek egy kis patakhoz. Egyiküknek csupa korom az arca, a másik viszont makulátlanul tiszta. Kérdezem tőled: melyikük fogja megmosni az arcát?
-Ez hülye kérdés: nyílván az, amelyiknek csupa korom az arca.
-Tévedsz: a kormos arcú ránéz a társára, és azt gondolja, hogy ő is olyan, mint a másik. És fordítva: az akinek tiszta az arca, látja, hogy a társa csupa korom, és azt mondja magában: biztosan én is ilyen piszkos vagyok, meg kell mosakodnom.
-Mit akarsz ezzel mondani?
-Azt akarom mondani, hogy a kórházban megértettem, hogy mindig önmagamat kerestem a nőkben, akiket szerettem. Ránéztem tiszta, szép arcukra , és magamat láttam tükröződni bennük. De ők is rám néztek és látták, hogy kormos az arcom, és bármilyen okosak és magabiztosak voltak, ők is magukat látták tükröződni bennem, és rosszabbnak hitték magukat, mint amilyenek. Ne hagyd, kérlek, hogy veled is ez történjen...